THE REALEST SHIT

A terápián feljött egy húzós téma: maga az igazságtalanság. Azóta rágom, leírom, eddig mire jutottam. Senkit sem kerül el. A legtöbb ember már gyerekkorában megtapasztalja, milyen az, amikor lenyomják, amikor neki kell az okosabbnak lennie, és marad csak a sovány vigasz, hogy ő volt a nagyobb ember, amivel az életben amúgy messzire nem megy, de abban a pillanatban ezzel vigasztalja magát. Az én első ilyen emlékeim egyike, hogy a szomszéd kislány elvette tőlem a kislapátomat plüss kutyusomat, nem adta vissza a geci, aztán anyám meggyőzött arról, hogy nem ér annyit az egész, hogy emiatt összevesszek vele, hagyjam nála, majd vesz másikat. Ez milyen már? A gyereknek még nem milliókat érő autója vagy fontos doksikat őrző laptopja, hanem néhány kis vacak, értéktelen holmija van, viszont azok maga a világ neki, aztán oda kell adni, mert ne legyen szamár. Nem érted, hol és mit nyersz te egy ilyen történetben, de belemész, mert anyád mondta. Aztán ez beépül: nem szólsz vissza, nem állsz b...

Ez most egy olyan poszt lesz, amit valószínűleg az a pár olvasóm, aki van, érteni sem fog, és ennek kivételesen talán még örülök is. Próbálok rövid lenni, csak kiírom magamból, ami épp nyomaszt. Szóval engem mindenféle mocsári lúdvércek már bevádoltak azzal, hogy csak unalomból kitaláltam magamnak egy betegséget, hogy addig se az ő eltitkolt vagy letagadott mentális defektjeikkel kelljen foglalkozniuk. Sosem lényeges, hogy ki mit gondol, ellenben az igen, hogy aki úgy jár, mint én, hogy hirtelen információra van szüksége a témában, az megkapja. Ha épp engem dob ki valakinek a google ( nem fog amúgy ), akkor tőlem. Tudom, milyen fontos ez, mennyi minden múlik a gyors reagáláson. Viszont azt tisztázzuk időben: ez mindössze ennyi. Egy mentális betegségről beszélünk, ami távol áll attól, hogy túl érdekes vagy trendi legyen. A kifakadásom oka, hogy amikor nekem ebben a bizonyos időszakban eligazításra volt szükségem, nagyon sok hasznos tippet, tanácsot kaptam egyes youtuberektől, a...

A címben feltett a leggyakoribb kérdés, amit megkaptam az elmúlt időszakban, sőt toplistás minden DID-snél, aki késő tizenévesen, huszonévesen vagy még idősebb korban szembesül vele. Ez a leghihetetlenebb része talán a személyes történeteknek, kb. olyan szintű, mint a " már csak akkor vettem észre, hogy gyereket várok, amikor megszültem ". Éppen ezért fontosnak tartom beszélni erről is. "Miért nem? Hogy nem tűnik ez fel?" Szerintem - és ez szigorúan csak magánvélemény - alapvetően fel kéne tűnjön. Mint minden betegségnek, legyen az fizikai vagy lelki, vannak jelei, csak sokszor olyan jelentéktelenek, hogy nem tulajdonítunk nekik különösebb jelentőséget, vagy ha kicsit figyelünk is rájuk, nem gyanakszunk komoly problémára. A stresszre, feszkóra mindent rá lehet fogni, és azért nem is akkora hülyeség, mert sok esetben tényleg "csak" ennyiről van szó. Én arra emlékszem, hogy gyerekként is elég parás voltam, és itt mindenféle irracionális félelmet kel...

Rég írtam, hiányoztam? :) Előre közlöm, hogy nem szexes poszt lesz, az így a koronavírus idején amúgy is egy nagyjából nem létező dolog, már ami az idegenekkel baszást illeti. A járvány kikényszeríti a monogámiát, ami az egyik legnagyobb bűne a szememben. A  koronavírust megelőző pár hétben részt vettem egy amolyan önsegítő kör találkozóin egy-kétszer, egy barátnőm ajánlotta, elég vegyes társaságnak írnám le, talán a közös pont annyi volt, hogy mindenkinek volt valami konkrét, kibeszélendő traumája. Épp emiatt nem tudom, hogy használt-e, nem lelkesedtem érte annyira, nagyon sokszor szándékosan "kizoomoltam", szóval inkább csak depresszívnek éreztem a légkört, nem pedig olyasminek, ami megkönnyebbülést hoz. A pozitívumok listájára viszont felírhatnám, hogy azért sok mindenről elgondolkodtatott, mondtak jókat, találtam hasonlóságokat, tudtam kapcsolódni időnként, és a mostanában bosszantóan gyakran előforduló elérzékenyülés sem volt ciki, nagyjából úgyis mindenki bőgöt...