Popkult rovat: zene

Ez a szerencsétlen popkultúra, mindenki csak rugdossa. Ciki a popsláger, a blockbusterért rajongás meg bárki, aki már feltűnt a People címlapján. Szar, szemét, értéktelen, az nem művészet, csak olcsó szórakozás, pletykaéhség, agysejtpusztítás. Az Oscar is, nyugodjál meg, normális filmeket úgysem díjaznak.

Na én ezt pont leszarom, éppen ezért számra is veszem a kedvenc popkulturális momentumaimat,  érdekes előadókat, mert ez egy jó kis kikapcsolódásnak hangzik, ti meg esetleg velem együtt nosztalgiáztok vagy csak megértitek, ki és miért számít.

Szóval úgy kezdődött, hogy én már nagyon kicsi koromtól kezdve hallgattam a zenét, talán a nálam idősebb szomszéd kölykök bömböltethették, és akkor szerettem bele a popba, fogalmam sincs, nem emlékszem, viszont arra igen, hogy onnantól sorra kellett írni nekem a mindenféle válogatás CD-ket, amikre a '90-es évek jelentősebb klubslágerei kerültek, koraibb nem igazán, talán csak egy-kettő csúszott be. Nagy filmfogyasztóvá azonban csak tinikoromban váltam, mert a közös mozizás kimerült a családi filmekben, vígjátékokban. Viszont rengeteg mindent felvettünk VHS-re, szép kis gyűjteményünk volt a tévében már unalomig ismételt közönségfilmekből, aztán valamiért mégsem untuk meg őket. Időnként vásároltunk eredeti kazikat, DVD-ket is, vagyis inkább úgy mondanám: én rinyáltam ki, hogy vegyük már meg eredetiben azt a néhány fontosat. CD-ből is, egy kezemen meg tudnám számolni, mennyi eredeti kiadványom volt mindaddig, amíg már nem tudtam rájuk költeni a saját pénzemet, addig maradtak az írott lemezek és a rádióból felvett slágerek, amikre vadásztam a régi hifink előtt ücsörögve.

Így hát előbb jött a zene, mint a film, hogy gagásan fogalmazzak. Kezdjük tehát azzal.

Nem kedveltem a Spice Girlst és a lánycsapatokat úgy általában, viszont Britneyt, Christinát, Madonnát igen, illetve hát nem úsztam meg a Shygys, Backstreet Boys, 5ive hármast sem. A Top of The Pops és a TRL is mentek még, amik közelebb hozták hozzánk a kedvenceinket, "making of"-ok, MTV gálák, VIVA, Jákshow.

Vengaboys, igen, a holland négyes, amivel minden kezdődött számomra. A Boom, Boom, Boom, Boom!! (indokolatlanul hosszú cím) amiben egyébként kurvák és stricik szerepeltek, de ez akkoriban nem tudatosult, csak hogy szép a fekete csaj (Kim) és jól énekel, meg jók voltak az egyszerű, de energikus koreográfiáik és a kosztümök. Azt hiszem, nem ovisoknak szólt a zenéjük, de szerencsére a szüleinknek nem tűnt fel, hogy túl pornós a tartalom, elvégre még a Dáridóban is hakniztak. Később aztán visszavettek, már John nagybácsi volt Jamaicából, nem is tett jót nekik. Kim egyébként egy óriásira nőtt zsírdisznó lett, aki mozogni alig bír a színpadon, de a lelkesedése töretlen a retró partijaikon, Denise viszont még mindig szép. A két csávót meg talán rég lecserélték, de ők amúgy is csak biodíszlet voltak.

Emlékeztek az S Club 7-re? Vártam az újabb és újabb epizódokat a tévében, volt egy gagyi tinisorozatuk, amiből ma már egyetlen jelenetet sem tudnék feleleveníteni, de akkor lazáknak és jó fejeknek tartottam őket, akik mellesleg jó zenét csináltak. Így, kb 20 év elteltével elég elszomorító, hogy egyes tagok hogy elhíztak, megcsúnyultak, elszegényedtek, pedig mennyire élettel teliek és szépek voltak, és még mindig fiatalok, késő harmincasok, kora negyvenesek. Bring It All Back a maga ártatlanságával gyerekkorunk betétdala, S Club Party, Don't Stop Movin', Reach, a Natural Rachellel, aki szólókarrierbe is kezdett, de inkább csak a szépségért szerették.

Aztán volt (van még mindig! még ha nem is a csúcson) Britney Spears, akibe minden fiú szerelmes volt, és minden lány olyan akart lenni, mint ő. Még a konkurensei is, mindannyian hozzá képest határozták meg magukat: vadabb vagyok, mint ő; én nem vagyok olyan jó kislány / kacér, mint ő; én tudok énekelni, nem úgy, mint ő. Hát tényleg nem egy született dalos pacsirta, viszont showt csinálni, táncolni nagyon tudott és rettenetesen szép volt, akinek már a külsejébe beleszerettél, mellette pedig vicces, kedves és szerény. Tőle egy popkulturális momentumot kiemelni lehetetlenség, annyi volt. A szexi lolita, a nem annyira ártatlan piros latexruha, a Stronger széktánca, a Pepsi reklámok, a kígyó, a rabszolga, Álom egy álomban, a film, a Times Square, az a csók, a végre-Grammy, a bocsánatkérés, a lázadás, Kevin és a káosz, it's Britney, bitch, a nagy visszatérés, a dokfilm, a dubstep, a könyvtárosnő, az életműdíj. Legends only. De ha már választani kell: legyen a 2001-es MTV VMA, ami igazi szupersztárrá tette. Többé már nem volt kislány. Mindent imádtunk, amit csak csinált, mert jól csinálta. Még mindig a pop hercegnőjeként emlegetik, és ez bizony már így marad.

A magánélete is többé-kevésbé rendben van, bár elég speciális körülményekről beszélhetünk: a 2006-os, nyilvános összeomlása (amikor leborotválta a haját) óta édesapja gondnoksága alatt él, ugyanis valamiféle mentális betegséggel küzd, bár hogy pontosan milyennel, azt titkolják. Két gyereket nevel az exével megosztva, több éve jár egy huszonéves sráccal, kigyúrta magát, és hosszú évek óta Las Vegasban ad műsorokat, illetve tavaly egy világkörüli miniturnét is tartott. Kerüli a nyilvánosságot, szorongással küzd, ezért nem gyakran mutatkozik celebektől hemzsegő helyeken, és örül, hogy megszabadult a vérszívó fotósoktól, akik sok éven át üldözték. Állítása szerint a vele mindig gonoszul bánó média, a feje felett folyton átnyúló, helyette döntéseket hozó stábtagok, a kiadó és maga a gondnokság kiölte belőle a szakmája iránti szenvedélyt, már csak egy munkának tekinti a fellépést, amit persze élvez, de azért meg nem kíván szakadni benne. Sőt igazság szerint gyakran egyenesen azt lehet mondani rá, hogy ha a lustaság fájna, ordítana, annyira nem veszi komolyan a színpadi munkát (ami súlyos ahhoz képest, mennyire ügyes, profi és energikus volt fénykorában), de hát az ő helyében lehet, hogy mi is ilyenek lennénk. Ő csak egy nyugodt, stresszmentes családi életre vágyik, nem pedig popsztárságra. Egyszer eljön az is, de azért szépen add csak ki azt a tizedik albumot, Britney! :)

Ki hitte volna akkoriban, hogy a hidrogénszőke hülyegyerek, művésznevén: Eminem válik a rap királyává? Berobbant az olyan bugyuta, Britney, Xtinát és az NSYNC-et cikiző klipekkel, mint a The Real Slim Shady. Jól nyomta, azt mindenki elismerte, pláne a Stant, ami a mai napig kísért, zseniális. Láttuk felnőni, beérni. Sing For The Moment, 8 mérföld, Oscar-díj, amit át sem vett, mert azt hitte, az csak filmeknek jár. Messze került a detroiti gettótól. Balhék, drogok, visszavonulás, túladagolás, Elton John barátsága, megvilágosodás, megtisztulás, visszatérés, nincs több hülye ígéret, barátság van a szörnnyel, dalok, amiket sosem hittél volna, még mindig ő a top, most épp a Venom meg az a hülye körszakáll, amivel csak még furább feje lett.

A Black Eyed Peas (röviden: BEP) azzal a lehetetlen zenével, mégis bejött, na jó, hát nem a Super Bowlon, mert az katasztrófa volt. Where Is The Love?, Shut Up az év slágerei, az egyik mondott valamit, másik meg valahogy máshogy hangzott, mint az összes többi szám a rádióban. Let's Get Retarded It Started, már fullba' nyomták, Don't Phunk With My Heart, Pump It a Taxiból, mind ugyanolyan, kicsit már kezdett unalmas lenni. Aztán jött a túltolt autotune és a Boom Boom Pow, ami a világ egyik legérthetetlenebb zenéje, Will.i.am letette névjegyét, valamiért mégis szerettük, annyira eszetlen volt. Az a kiállás a végén, úristen, még mindig működik! Hogy mi a titka? Fogalmam sincs, valamiért mégis jó az egész. Meet Me Halfway-jel vissza a vállalható dallamokhoz, aztán lassan elmúltak, Will.i.am viszont a mai napig zenei producer, a Myah Jeanért ütnénk azóta is.

Rihanna. Rendkívül ellenszenves, színpadon értékelhetetlen előadó, akinek az albumai tele vannak töltelékdalokkal, de lerakott egy jó pár slágert karrierje során, az amerikaiak megőrülnek érte. Jay-Z felfedezettje, Beyoncé ajánlásával. Kezdetben szerettem, az első pár albumát, aztán már egyre kevésbé. A Break It Off, azt nagyon bírtam, korai dala, nem különösebben ismert. A Pon de Replay és az SOS bedobták a nevét a köztudatba, de igazi áttörést az egyébként szerintem marhára idegesítő Umbrella hozta meg, utána még akadt pár felejthető sláger, néhány még annál is felejthetőbb próbálkozás, de semmi extra. Aztán jött a Rude Boy, az eddigi legjobb száma, odavagyok érte! Senki sem számított rá, hogy ekkorát robban, sokadik kislemez volt arról a lemezről, mégis a mai napig meghatározó. Only Girl (In The World), ami a második legjobb, főleg a klip színvilága, hangulata. We found Dove in a Soapless Place Calvin Harrisszel, electro house, még mindig jó, Diamonds, elmegy. Paul McCarthney meg a Bitch Better Have My Money, egyik sem érdekelt (annyira sem, hogy belinkeljem), aztán valami olyasmi történt, amit a mai napig nem bír feldolgozni az agyam: a Work. A világ legirritálóbb dala, elképesztő! Nem hittem, hogy tud szörnyűbbet, mint az ella-ella-ella, de rám cáfolt. És valamiért zabálta a nép. Needed Me, esetében sem értem, miért szólt a csapból is a tengerentúlon és döntötte meg streaming rekordokat, de nem is fontos, én ezen a ponton feladtam vele, ő is inkább a divatmárkáját futtatta fel az elmúlt években. Állítólag most ismét popalbumot készít, na majd meglátjuk.

A Lady, foglalkozzunk kicsit vele is, mert bunkóság lenne kihagyni. Ez hosszú lesz, mert nem annyira egyszerű a sztori. Szóval ő lassan kúszott be, a Just Dance egy valódi sleeper hit volt a maga meglepő, friss elektronikus hangzásával, 2008 április 8-án jelent meg, de az első helyet az amerikai slágerlistán csak következő év januárjában érte el. Ezzel tartja a Guinness rekordot a leglassabban befutó számként, azóta nyolcszoros platinalemez. Aztán jött a Poker Face, a csapból is az folyt, esélyed sem volt nem hallani. Aztán a Paparazzival elkezdődött az igazán hosszú és bizarr videoklipek iránti vonzalma. A lemez bővített kiadásán, a The Fame Monster-ön kapott helyett máig leg(el)ismertebb száma, a Bad Romance. A csúcs, onnan már csak lefelé vitte az útja, azt a csodát sosem tudta megismételni. Óriási koncertkörút, friss előadóként arénaturné saját pénzből, hogy bizonyítson a Live Nation vezérigazgatójának. A második albuma óriásit robbant, a vezető kislemez, amely egyébként egy melegjogi dal ("a himnuszuk lesz" - állította), a Born This Way minden eladási rekordot megdöntött, megcsinálta hozzá az eddigi legjobb kisfilmjét, de maga a nóta feltűnően hasonlított Madonna Express Yourself c. számára, amivel a nyanyus aztán basztatta is rendesen, még a turnéján is belekomponálta a saját dalába a refrént, onnantól nem igazán voltak jóban. Egyébként Gaga nem csak ezt lopta tőle, hanem még rengeteg mást is, amit nehéz volt nem észrevenni, de nyúlt rendesen Bowie-tól, Grace Jonestól és Kylie Minogue-tól is karrierje során számtalanszor, annyira nem eredeti figura. Annak ellenére, hogy a Born This Way címre keresztelt album hatalmas példányszámban kelt el, lassan kiderültek olyan turpisságok, hogy sokat dobott az eladásain, hogy több üzletben mindössze 0.99 dollárért árulta a CD-t, a kritikai siker is elmaradt, ugyanis semmi újat nem mutatott, sőt kifejezetten kiszámítható, gyakorlatilag egy kaptafára készült dallamokkal dolgozott (a Judas például tökéletesen a Bad Romance, ha jobban megfigyeled). Ez a korszaka arról szólt, hogy ami csak eszébe jutott, megcsinálta: öltözött férfinek (Joe Calderone-nak nevezte magát), felhasználta a melegeket, a vallást, a feminizmust, a halált, a lúzerséget. Gyakorlatilag nem volt téma, amihez ne nyúlt volna egy-egy számában vagy klipjében, így aztán a végére nem is maradt mivel sokkolnia, sem témája. A harmadik albuma készítésekor teljesen elszállt, olyanokat magyarázott, hogy megcsinálja az évezred lemezét, elnevezte ARTPOP-nak, kikiáltotta saját magát a legnagyobb művésznek, aztán akkorát bukott vele, mint a ház. Nem csoda ez olyan dalokkal, mint az Applause.  A sikertelenségen annyira felcseszte az agyát, hogy megmondta a rajongóinak, hogy akinek nem jött be és csak fanyalog, az húzzon a picsába, mert nem tudja értékelni a magasművészetet, a pofára esést pedig a rossz menedzsmentre fogta, továbbá depresszióval küzdött emiatt. Gyorsan váltott is inkább jazzre, azt a szöveget nyomta, hogy komolyabb zenét akar csinálni, nem szar popot, de hát elég átlátszó duma volt. Egy albumot végül összehozott Tony Bennettel és koncertezgettek erre-arra. Negyedik nagylemeze, a Joanne countrys, soft rockos hangzású, szintén inkább művészalbum akart lenni, az sem igazán jött be neki, pedig kampányolt eleget a rákos nagynénje halálával, aki után az albumot elnevezte. Viszont csinált egy azóta is emlegetett, tényleg minőségi Super Bowl fellépést a régi dalaiból, ami legalább fenntartotta a nevét, bár addigra már pop ikonnak épp nem volt nevezhető. Aztán átnyergelt a sorozatokra (American Horror Story) és a filmre (A Star Is Born - Csillag születik), itt aztán jött a siker: Golden Globe-díjak, Oscar-jelölés, legjobb betétdal szobrocskáját vitte el a Bradley Cooperrel közös Shallow-ért. Most állítólag ő is újra popalbumot készít, a művészkedést kicsit félreteszi.

Justin, ó, Justin Bieber! A kis kanadai. Hát ő egy jelenség, a popherceg (ha Britney a hercegnő, akkor ő a herceg), akit mindenki ismer, bár a leghíresebb tinikorában volt, amikor berobbant a Baby c. számával, mutálás előtti hangjával, a világ pedig még sok-sok évig várta, hogy végre kicsit megférfiasodjon. Szegény kapott a pofájába rendesen, millió rajongója lett, de legalább annyi ellensége is, sem a sajtó, sem a közvélemény nem kímélte, míg ő egyébként a szemünk előtt nőtt fel. Igen, sokszor csak egy kis idegesítő görcsnek tűnt az idétlenül vékony gyerekhangjával, az idióta bubifrizurájával. Az első normális száma a Timberlake stílusát majmoló Boyfriend lett, ekkortájt figyeltem fel rá én is, ezt volt kedvem hallgatni. Meg ekkoriban már ki is nézett valahogy, legalábbis már kevésbé röhejesen. Híres sztárpárt alkotott a szintén zenész Selena Gomezzel, hosszú éveken át se veled, se nélküled kapcsolatban éltek. Aztán nem nagyon bírta a sok basztatást, nem tudott mit kezdeni a rengeteg pénzével sem, egyre több baromságot csinált, szinte naponta szerepelt a bulvárban, bírósági ügyei is voltak, drogozott, az emberek elkezdték Britneyhez hasonlítgatni, aki magasan szárnyalt, majd gyakorlatilag tönkrement abba az életvitelbe, nem bírta a nyomást. Bieber aztán összeszedte magát, legalábbis zeneileg, és kiadta a Purpose című albumát, amiről a vezető kislemez, a What Do You Mean óriási sláger lett, a Sorry pedig még annál is nagyobb, illetve díjesőt hozott magával. A lemezt reklámozó világkörüli turné is hatalmas népszerűségnek örvendett, a bevételeivel rekordokat döntögetett, ám a végére belefáradt, és bejelentette, hogy pihennie kell, mert már utálja csinálni és inkább Jézushoz fordul (van egy saját, vele utazó lelkipásztora, a legvagányabb, akit el tudsz képzelni). Mint később kiderült, addigra már nagyon komoly drogproblémái voltak, a saját stábja amiatt aggódott, hogy bármelyik reggel holtan találhatják, úgyhogy ez volt a legjobb lépés. Közben a zenei karrierjét életben tartotta azért különböző kollaborációkkal általában elektronika-vonalon, mint pl. a Let Me Love You DJ Snake-kel  (az egyik személyes kedvencem tőle) vagy a Cold Water a Major Lazerrel (szintén nagy kedvenc). Aztán ugye robbant a nagy hír, hogy feleségül vette az egyik Baldwin-lányt, a modellként dolgozó Haileyt, csak úgy a semmiből, mindenki frászt kapott tőle. Pár hete adott interjút az egyik nagy magazinnak, amiben a házasságuk mellett a csődbe ment szexuális életéről is mesélt, többek között arról, hogy körülbelül 1 évig nem feküdt le senkivel, mert annyira elege lett, és hogy nagyon szégyellte magát, hogy gyakorlatilag csak kihasználta és megalázta a csajokat, akikkel összefeküdt. Illetve hogy az élettől is elmegy a kedve, ha zenekészítésre, popsztárkodásra gondol. Aztán a napokban ismét megszólalt, közölte, hogy mindjárt jön az új slágere. Nem egy következetes fickó, de a jó zenét persze várom.

Vegyük szépen elő a másik, Gagához hasonlóan viszonylag rövid popkarriert megélt Katy Perryt, mert benne is akad téma, és egyébként kifejezetten szerettem a dalait, a Teenage Dream album az egyik kedvencem. Arról a lemezről 6 (!) első helyezett dala lett, ez a nem semmi, jó, hát egy Michael Jackson-rajongónak nem akkora szám, de azért ritka az ilyesmi, na. Szóval Katy kisasszony egy érdekes jelenség, mert alapvetően nem sok izgalmas van benne: nem jó előadó, nem énekel elfogadhatóan, sőt kifejezetten hamiskásan szokta tolni élőben, táncolni egyáltalán nem tud, mémek ezrei vannak a neten arról, hogy úgy mozog, mint öreganyám. Egyszerűen csak slágeres, egyszerű popdalokat készít, a fent nevezett album habos-babos-cukorkás, színes hajas, feltűnő kosztümös, laza, jó fej csajos imidzsével pedig jól eladta magát, kitűnt a tömegből. Első dala az I Kissed A Girl volt, amit sok tök hasonló hangzású szám követett, például a Hot N Cold, aztán elkészült a már említett Teenage Dream, amivel megfogta a gyerekeket, a tizenéveseket és a nosztalgiázó huszon- és harmincéveseket egyaránt, hiszen visszarepített bennünket a tinikorunkba, az első szerelmeinkhez. Nem lehet nem szeretni, ez a korong az egyik abszolút kedvencem még mindig. A legeslegnagyobbat mégis a Firework c. szám szólt, ami azóta számos moziban, animációs filmben felcsendült, egy instant klasszikussá vált. A videóját egyébként Budapesten forgatta, gyönyörű a képe, és persze magyarként jól esik, hogy a legismertebb klipjét épp nálunk vette fel, minket mutat, a Várat, ami kurva jól néz ki benne. Ezt a mondatot kiemeltem, mert fontos. :) Szóval Perry sikert sikerre halmozott még úgy is, hogy a harmadik albuma összességében már nem szólt akkorát, mint az azt megelőző, de azért kihozott belőle egy izmos slágert, a Dark Horse valóban a legjobb szám az egész korongról (kicsit trap, kicsit hip hop, kicsit techno, de azért még mindig pop), megérdemli a 2,5 milliárd megtekintést a klip is. Aztán gondolt egyet nagyon okosat: érettebb hangzást, külsőt akart hirtelen a negyedik lemezével, mert érezte, hogy már nem sokáig tudja ugyanazt eladni. A bemutatkozó dal, a Chained To The Rhythm végül inkább egy politikai indíttatású valami volt (Trump-ellenes, Perry nagy erőkkel kampányolt Clinton mellett az utolsó pillanatig), amit az amerikai közvélemény annyira nem fogadott jó szívvel. A videoklipje egy futurisztikus élményparkban játszódik, ahol minden és mindenki tökéletes, vonulnak, mint a robotok, futnak a mókuskerékben, mindenki ugyanazt szereti és élvezi, és sosem gondolkodik el azon, hogy mit is csinál, mihez asszisztál voltaképpen (pl. az egyik hinta a feketéket egyenesen kilövi a semmibe), Katy pedig a dal végére "felébred" és elszörnyedve belenéz a kamerába. De talán ezzel még nem is lett volna akkora baj, elvégre maximumon pörgött a Trump-utálat, belefért, viszont elkövetett egy óriási hibát: levágatta a haját. Igen, ennyi! A közvélemény pedig onnantól kezdve egy csúnya, undok, rosszindulatú kis békának látta, aki folyton csak faszságokat beszél, idétlenkedik, beszólogat másoknak, irritáló a beszédhangja, a stílusa, az egész lénye. Addig nem vették észre, mert szép volt, onnantól meg egy fiús leszbinek nézett ki, vagy jóindulattal egy Justin Bieber-hasonmásnak, így elkezdtek a negatív tulajdonságaira fókuszálni, amikből sajnos van elég, valóban. Gyakorlatilag mindenki csak basztatta, bármit is csinált. A következő dala, a Bon Appétit már bukott: a klipet körberöhögték, a (tényleg) oltári béna, Saturday Night Live-beli promóciós fellépése miatt pedig agyonszekálták, a mozgásából, nyomi táncából mémeket, gifeket gyártottak. Érdemes belepillantani a műsorba, amit adott. Az amerikai úgy mondja: secondhand embarrassment (helyette szégyelled magad); ez az, amit érzel közben. Még kiadott egy dalt Nicki Minaj-zsal, de minek. A turnéját ennek ellenére eladta, igaz, már 8 dollárért lehetett rá jegyet kapni. Katy később bevallotta, hogy nagyon kicsinálta idegileg ez az időszak, a felhők közül a mélybe zuhanni, megtapasztalni a bukást, hogy szétszedi a sajtó és a közösségi média, hogy egyszerűen nem tud jót csinálni, minden baj, és mindezt azért, mert rövidre nyíratta a haját. A visszatérésére készül ő is, feltételezem, valami biztonsági albummal, hogy visszaszerezze egykori dicsőségét.

Na hát ennyi volna, mert jóból is megárt a sok. Bizonyára sokakat kihagytam, akikről érdemes volna bővebben szót ejteni: Christina Aguilera, Beyoncé, Miley Cyrus, Nicki Minaj, Pink, Taylor Swift (pláne, hisz elvileg ő a jelenkori legnagyobb!), One Direction, Kanye West, Adele, Kendrick Lamar, Ariana Grande, Sia, csak velük az a problémám, hogy annyira mélyen nem ismerem az életművüket, egy-egy szám vagy album tetszik, de nem érzem, hogy igazán jelentősek volnának, vagy komoly hatást gyakorolnának a popzenére. Tudom, Beyoncéról vagy Swiftről ezt állítani blaszfémia, én mégis így látom. Előbbi túlértékelt, utóbbi pedig a legunalmasabb egyed, aki valami különös okból szupersztár lett, továbbá az USÁ-n kívül egyikük sem örvend akkora népszerűségnek. Maradjunk annyiban, hogy rájuk esetleg még visszatérünk később, majd ha nem lesz jobb témám. :)