Erről még szót kell ejtsünk, jutott eszembe, mert kicsit szégyelltem magam, hogy erről az egyébként nagyon fontos témáról alig beszéltem, egyszerűen, mert még nem tudtam hova rakni. Felkavaró, nem is kicsit, viszont most már kapisgálom, mi is voltaképpen az integráció. Legalább.
Szóval mi is? Nevezhetjük összeolvadásnak, összefésülésnek is, tehát az az esemény, amely során két személyiség eggyé válik, ledőlnek ezek a képzeletbeli falak közöttük, a gyógyulás egyik legfontosabb lépésének is tarthatnánk, ha ennél nem volna mára több eszünk. Elméletben faszányosan hangzik, hogy csak ennyit kell elérni és minden oké lesz, de ez nem igaz.
Az "új hullámos" terapeuták ma már nem erőltetik az egybeolvasztást, csakis parásabb helyzetekben, amikor semmi egyéb nem használ, az idő pedig sürget. Gondolok itt olyasmire, hogy pl. a host képtelen funkcionálni, folyamatosan rossz, akár öngyilkos gondolatai vannak, vagy éppen az egyik személyiség veszélyessé válik a többiekre, esetleg neki vannak szuicid vágyai, azaz félő, hogy megöli a testet.
Ennek ellenére olvashatunk olyanokról, akiknél bevált, bár megfigyeléseim szerint akkor, amikor még kora tinikorban próbálkoztak meg vele, és ez nem véletlen.
Az "új hullámos", azaz a structural dissociation theory szerint kezdetben, gyerekkorban mindenkinek több "személyisége" van, ami így nem egészen igaz, nem személyiségekről, csak töredékekről beszélhetünk. Az új hullám már megkülönböztet töredéket és személyiségeket, míg a régi iskola mindenkit csak töredéknek tartott. A töredék (fragment) egy kezdeti, kialakulatlan, gyakorlatilag egydimenziós valaki, aki inkább csak amolyan ösztönszerűen működik. Ez a gyerekeknél megfigyelhető, néha félelmetesen gyorsan meg tudnak változni egy szempillantás alatt, a szakemberek szerint ez pontosan emiatt van, a töredékek között váltás történik. Aztán amikor a gyerek eléri a 6-9 éves kort, akkor ezek a töredékek egybeolvadnak, és kialakul a végleges, egyetlen személyiség. Ezt a folyamatot akasztja, akadályozza meg maga a trauma, ami lehet egyszeri, és akkor másfajta személyiségzavar alakul ki (pl. a borderline), és lehet hosszan fennálló, abból lesz a disszociatív személyiségzavar. Valójában tehát nem igaz az, hogy itt bármiféle törés, hasadás történne, épp az ellenkezője esik meg: a normális személyiségfejlődés a természetes módon bekövetkező integráció, ezen esik át az emberek többsége, mi viszont nem.
Tehát töredékek maradunk, akikből komplex, önálló személyiségek fejlődnek az évek során, nagyon is eltávolodva egymástól. Ezért sikeresebb a kierőszakolt integráció kora tinikorban, mert akkor még mindenki közelebb áll a töredék valójához, mint egy önálló személyiséghez.
Ez természetesen nem jelenti, hogy sok-sok évvel, évtizedekkel később ne történhetne meg az integráció természetes módon két vagy akár több alter között, de nem jó erőltetni. Engem sokszor félreértenek, ha erről beszélek, mintha ellene volnék, pedig nem erről van szó, én csak a kierőszakolt összeolvadást utasítom el. Ha erőlteted, az sokszor csak instabilabbá teszi a hostot, a személyiségeket és magát az egész rendszert, és gyakran hamar szét is esik az egész. Ami veszélyesebb mindennél, ugyanis ha egyszer beleláttál, magadénak érezted egy másik alter minden emlékét, gondolatát, tapasztalatát, traumáit, tragédiáit, az nálad is sok új problémát generálhat.
Olyan esetekben olvastam, hallottam eddig sikeres felnőttkori integrációkról, amikor az agy maga döntött úgy, hogy szükségessé vált húzni egy ilyet. Például amikor két személyiség önállóan teljesen rottyon volt, akkor a spontán integráció megoldotta ezt a problémát, röviden: együtt erősebbek lettek. Viszont rendkívül érdekes, hogy az új személyiség hogy kezeli a "kettősséget", szóval nem úgy, mint hinné az ember. Nem arról van szó, hogy a kettőből egy személyiség válik, hanem létrejön egy harmadik, ami természetesen érthető, hiszen a megszerzett új tapasztalatokkal nem érzik önmagukat együtt a régieknek, viszont az már baj, hogy sok esetben továbbra sem tudja az új személyiség önálló emberként látni önmagát, ez a kettősség benne marad; továbbra is két alter nevében beszél, megszűnik az "én", a helyét átveszi az állandó "mi" és "ők". Márpedig ez így a szarnak egy pofon.
Az integráció gondolata félelmetes minden személyiség számára, ezen magam is átmentem... megyek, egyszerűen elképzelni sem tudom, milyen érzés lehet valakivel eggyé válni, és úgymond elveszíteni önmagad. Nem segít a másokkal való beszélgetés erről, olyanokkal, akik már átestek hasonlón, engem csak még jobban beparáztattak, abba is hagytam a kutakodást a téma után. Elszomorít, amikor a kettőből vagy többől létrejött új személyiség úgy beszél róluk, hogy megkapta a többiek minden emlékét, viszont ők nincsenek többé. Szóval próbálom ezt a témát racionálisabban megközelíteni, különben csak belehergelem magam olyan gondolatokba, amikbe nem szeretném többé.
Az alterek is nehezen viselik a témát, gyakorlatilag gyilkosságnak szokták tartani az integrációt, de fontos kiemelni, aláhúzni, hogy még mindig a kikényszerített összeolvadásról beszélünk. A spontánnal mindenki úgy van, hogy ha meg kell történnie, úgyis meg fog, és akkor az valószínűleg nem lesz rossz, ám igazán senki sem kívánja, sőt sok utólagos beszámoló kezdődik úgy, hogy nem volt cél, mégis megesett, mit lehet csinálni? Nyilvánvaló, hogy ha az agy így akarja, akkor annak megvan a maga oka, viszont mint mondtam, sok esetben kristálytisztán látod, miért volt rá szükség, ennélfogva belekötni sem lehet, különösen ha régóta küszködő, szenvedő alterek gyógyulásáról van szó ily módon.
Ami ebben a témában felkavaró egy DID rendszer számára, az éppen a kiszámíthatatlansága. Lehet, hogy egyszer csak megszűnök, nem leszek többé, csak az emlékeim maradnak? Éppen ezért lehet félelmetes az a gondolat is a hostok számára, pláne ilyen esetben, amikor sok évvel később döbbennek rá a szitura, hogy esetleg ők is "csak alterek", nem az eredeti személyiségek (bár az "új hullám" szerint olyan nincs is, ez megnyugtató teória amúgy). Úgy gondolkozol, hogy ha te is "csak egy alter" vagy, akkor valójában mindaz, aki vagy, csak az agy egy játéka (védelmi mechanizmusa), ami ugye rossz dolog, és emiatt örökké veszélyben érzed magad. Mintha bűn volna a létezésed, és az lenne a jó, ha megdöglenél. Ami józan fejjel átgondolva persze így nem igaz, az integráció során nyilvánvalóan nem hal meg senki, mégis elképzelhetetlennek és ijesztőnek hangzik az egész, és az tagadhatatlan, hogy te ebben a formában, ahogy vagy, aki vagy, valóban megszűnsz létezni. Az egyetlen, amiben bízol, hogy csak azért para, mert nem érted, nem tapasztaltad soha, de amikor átesel rajta és túléled a kezdeti időszakot, akkor elmondhatod, hogy jobb lett. Ezek a gondolatok csak a jéghegy csúcsa, az ezzel kapcsolatos félelmek nagy részét gyakorlatilag meg sem tudom fogalmazni, sejtelmem sincs, hogy írjam le, milyen szavakat használjak. Mi egyáltalán a tudat maga, és hogy lehet egy agyon belül több tudat, és az mivé alakul át az integráció során? Mit jelent az, hogy "én"? Sosem voltam spirituális alkat, a DID miatt viszont olyan kérdéseken kezdtem el töprengeni, amikre persze nincs válasz. Frusztráció, ennyi van.
Kibaszottul gyűlölöm ezt a témát.
A posztot éppen ezért valami gyakorlatiasabb dologgal zárnám. "Veterán" DID-es kollégák figyelmeztettek arra, hogy mivel a mi agyunk túlműködik, ezért nem árt átállni egy különlegesebb diétára, azaz a megfelelő időpontokban gyorsan felszívódó szénhidrátot fogyasztani, ami abszolút kellemes hozadéka ennek az állapotnak. Mármint persze nem kell állandóan cukorral tömnie a pofáját az embernek, de kevésbé érzi a lelkiismeret-furdalást, jó okunk van rá. :) Próbálkozom a mézzel és a csokival a fáradtság ellen, időnként állva el bírnék aludni, és esküszöm, hogy tényleg segít ez a fajta speckó diéta, viszont még tapasztalatlan vagyok benne, kísérletezem vele. Az ilyen tanácsok a legjobbak, és természetesen ezt sem szakember adta... Ezt a posztot írva például jelenleg érzem, hogy az agyam kurvára nem működik, nehezen nyögöm ki, hogy mit akarok, éppen ezért párszor abba is hagytam az egészet azzal a felkiáltással, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni, de aztán visszatértem, mert kitartónak kell lenni, és nem csak a hülyeségben, mert az retardszokás. Egyelőre ezzel nem tudok mit kezdeni, próbálom nem felidegesíteni magam rajta, hanem kihozni belőle a legtöbbet, aztán majd csak rájövök, hogyan is kell jól csinálni. Megfigyeléseim szerint ez nappal jellemző, és a másokkal való beszélgetések alkalmával az is kiderült, hogy nem vagyok ezzel egyedül, tök gyakori, hogy a DID-esek hozzám hasonlóan "éjjeli baglyok", akkor vagyunk elemünkben, kevesebb a disszociáció, nagyobb a biztonságérzet, az alterek sem ugrálnak és fontoskodnak, mindenki le van nyugodva a picsába. Most pedig reggel/délelőtt van, valószínűleg a legrosszabb napszak számomra, és érzem is, hogy veszítem el az irányítást, valahogy nem úgy vagyok, ahogy lennem kéne, nem jól. Szóval rá kell döbbenni, hogy sokszor sokkal komolyabb oka van annak, amit egyszerű szokásainknak tartunk, mint ahogy én is mindig a munkával vagy a megszokással magyaráztam az éjjeli aktivitást, mert sosem tudtam rá igazán jó magyarázatot adni, nem, mintha egyáltalán elgondolkodtatott volna a kérdés.
Na hát így állunk most. A tél nagy előnye, hogy korán sötétedik, hála a jó istennek! Nyáron lehet, hogy amolyan fordított téli depresszióm lesz még a végén, nem mondanám, hogy várom a napsütéses, estig tartó világosságot. Kicsit mindig is megviselt, csak most már azt is tudom, miért. Az elkövetkezendő hónapokban megpróbálok kidolgozni valami stratégiát ellene, mármint nem úgy gondolom, hogy elvonulok egy barlangba, hanem megkeresem benne mindazt, ami miatt igenis jó, hogy tűzni fog a nap, és emberek zsonganak mindenfelé este tízig. Valami előnye csak van, amit eddig még sosem vettem észre, de ha valaki azzal jön, hogy tengerpart és napozás, azt kicsontozom. :)
Nem irigyellek...
VálaszTörlésValószínűleg valamilyen komoly, hosszabb ideig fennálló kora gyerekkori trauma van a problémád hátterében. Én hiszek abban hogy érdemben lehet kezelni minden lelki eredetű problémát és ahogy a testi sebekből (ha nem is maradandó "hegek" nélkül), úgy a lelkiekből is fel lehet épülni. Ebből viszont semmi sem lesz, amíg fel nem idézed és szembe nem nézel ezekkel a traumatikus élményekkel, természetesen a megfelelő szakember segítségével. Kitartást!
VálaszTörlésKöszi, ez most meglepő és jó fej volt tőled!
TörlésIgen, a posztsorozat elején írtam erről, hogy mitől "alakul ki" (hülye megfogalmazás, mert a régi álláspont szerint megtörténik egy esemény, az új szerint pedig épp elmarad egy, szóval... érted), körbejártam a terápiás lehetőségeket is (találtam is szakembert), egyértelműen el kell indulni egy úton, viszont mellette az is világos, hogy a DID nem fog "elmúlni", ez ennyi idős korban már veszett fejsze nyele, többet ártana, mint használna valamiféle erőszakos megoldás. Úgyhogy óvatosan kell csinálni, átgondoltan azt, hogy milyen mélyre ásunk, és van, amit ott kell hagyni érintetlenül.
Szerintem a férfihangos csörtéink téves képet alakítottak ki rólam, kissé félreértelmezted azokat. Veled kapcsolatosan szükséges határozott keretekkel folyamatosan képbe helyezni. A szubmisszivitás és az intellektus kemény kombó, ha a tulajdonosuk bizonyos dolgokban "töröttnek" mondható. Szóval bennem sosem volt harag vagy ellenérzés, én már a legelején is ilyesmikre tippeltem a kommentjeid alapján. Ez persze nem jelenti azt, hogy odaát nem "teszlek helyre", ha úgy érzem szükséges, de én megértem a szub mentalitást (és ami azt illeti nőknél kedvelem is).
VálaszTörlésNem tudom mennyire számít az életkor, de abban szinte biztos vagyok, hogy ha megérted mi okozta és annak az érzelmi összetevőit le tudod bontani magadban, akkor szerintem az alternatív "személyiségeid" elsüllyednének és jóval ritkábban kerülnének elő. Nem lenne rájuk szükséged.
Értem, amit mondasz, de sajnos nem ilyen egyszerű. Például tudom, mi-ki okozta, erre anélkül is ráment a gyerekkorom, hogy konkrétan tudtam volna, milyen törést okozott. Tudom a kit, a mit és a miértet. Valószínűleg az igazán súlyos dolgokra nem emlékszem, de amire igen, már az is meggyőző, meg úgy az általános légkör, ami szerintem az egyes eseményeknél rosszabb. A probléma, hogy erre sok minden rakódik az évek folyamán, sőt azt is meg kellett találnom, mi volt az a gond, ami most "aktivizálta". Úgyhogy ezeken kell előbb dolgozni, visszafelé haladni, a jelent stresszmentesíteni először is. Minél nagyobb kontrollt lehet visszaszerezni ezáltal, ahogy még a DID-en belül is nagyokat lehet fejlődni jobb kommunikációval, szereptisztázásokkal, jobb rálátással. Viszont közben azt is érteni kell, hogy bármi beindíthat olyan folyamatokat, ami hatására valóban eldurvul a helyzet, hiába számít "előrelépésnek". Csak mondok egy példát. Ha felidézel egy olyan emléket, illetve tudomást szerzel róla, ami túl mély és védett, beindíthat egy olyan reakciót, hogy egyenesen visszaránt a gyerekkorba, és igen, lehet, hogy onnantól kezdve egyik nap 7 éves vagy, a másik nap viszont előreugrasz 40-re (age sliding), és nem biztos, hogy ezt csak úgy meg tudod állítani, vagy legalábbis évek kellenek hozzá, ha sikerül is. Vagy ez elhozhatja azt, hogy a saját vagy az alterek személyisége gyökeresen megváltozik, és bármikor "aktivizálódhat" egy persecutor, amire nálunk a traumahordozónál elég nagy esély van. Vagy egyszerűen az agy létrehoz 30 újabbat, hogy védjen, mert olyanhoz nyúltál, amihez nem szabadott volna. Igazán egy szakember sem lehet teljesen biztos abban, hogy nem csinál nagyobb kárt, erre jöttek rá az "újhullámosok", mert rohadt sok ilyen eset történt, hogy szétszedték a védelmi vonalat, majd az illető csak belekerült abba az állapotba, amibe a DID nélkül került volna, és nem tudtak vele mit kezdeni.
TörlésHa elkezded lebontani a védelmi vonalat, az olyan, mint kihúzogatni a tartóelemeket a Jengában. A DID-ben az idő nem lineáris, az csak addig működik, amíg kitart a védelmi rendszer.
Nem olyan egyszerű, hogy csak beszélgess a terapeutáddal és emészd meg a dolgokat, itt kibaszott komoly tétje van minden lépésnek. Lehet, hogy 50 vagy 60 leszel, mire megoldod, aztán örülj neki, és élvezd a nyugis öregkort.
Szóval érted.
Az én traumáim nem szexuális eredetűek egyébként, ezt az is bizonyítja, hogy a többi személyiség (tehát a védelem) nem foglalkozik ezzel a területtel.