Mizu

Gyorsan írok egy rövid összefoglalót arról, mi is van, ha már néhány online ismerős érdeklődött, én meg nem igazán adtam választ, mert röviden nem lehet, és ez a téma nem is fér el máshol.

A "hogy vagy?"-ra adott válaszom függ a napszaktól, a naptól, az időszaktól, egyéb hatásoktól. Most azt mondom, hogy jól, ha az egészet nézzük. Amikor rossz, az sem egy konstans rosszullét. A napokban épp újranéztem a Paranormal Activity filmeket, és a C-PTSD ugrott be róla, szóval valami ilyesmi, hogy nem kísért folyton, de van, amikor egyre többször elkap, és attól félsz, hogy végleg leránt. Csak itt azért happy end van, mert végül nem, összeszeded magad, kikeveredsz belőle, tanulsz belőle, de visszatér újra és újra. Végtelen kör.

Ha már ennél a filmnél tartunk, rendkívüli módon triggerelt minden olyan jelenet, ami arról szólt, hogy a szülő nem hisz a gyereknek, ő pedig emiatt csak tehetetlenül benne marad a szituációban, pedig tudja, hogy baj van, bántják, fél, de nincs mit tenni, nincs lehetősége változtatni, elkerülni, elmenekülni. A trauma, pláne a hosszan tartó, átalakítja az egész agyat, örökké védekezik, mindig gyanakvó, minden pillanatodat, az egész életedet befolyásolja a múlt. Olvastam valakitől, hogy "elengedném a múltat, ha ő is elengedne engem", és ezzel nagyon egyet tudok érteni. Sajnos, megint megkaptam családtagoktól az elmúlt egy évben nem egyszer, nem kétszer... állandóan... hogy lépjek túl. Nem tudok túllépni, megjátszani tudom, hogy elengedtem. Ez nem úgy működik, hogy elhatározod, hogy "túllépsz", az agyad nem teszi meg, a múlt téged nem enged el, sőt csak egyre látványosabban kísért, sok minden felszínre tör, előásol dolgokat. Sokat jelent, ha legalább megérted, mi miért történik, miért viselkedsz úgy, ahogy, miért vannak benned ezek a gondolatok, miért reagálsz úgy különböző szituációkra/-ban, ahogy; nem is hitted volna, hogy az egész lényedet meghatározza az, amiben leélted a gyerekkorodat. Nem is hiszed el, hogy egyáltalán annyira rossz volt, bár a dühöt, az undort, a "távol kell maradnom" gondolatot mindig érzed. Csak hát ilyen képmutató a világunk, úgy teszünk, mintha minden rendben volna, miközben semmi sincs. Jobban kéne éreznem magam, amikor apám bölcsen elmagyarázza, hogy anyám senkit sem szeret, önző és mindenkivel geci? Együtt kéne éreznem vele mint házastársával, aki tudatosan választott egy ilyen párt magának, nem pedig úgy kezdte az életét, hogy nem volt választása, hanem beleszületett ebbe a terrorba, és átalakította az egész agyát? Szerintem kurvára nem ugyanaz a szituáció. Ahogy az ő gyávaságán, struccpolitikáján sem tudok és nem is akarok túljutni, hogy inkább nem jött haza, inkább nem lehetett beszélni róla, inkább a gyerek volt a hülye, inkább nem hiszi el, amit egyedül, a négy fal között átéltem, pedig elismeri, hogy tudja, milyen veszélyes dühkitörései vannak az anyámnak? Hogy tisztában van vele, hogy ez a nő kitanulta a lelki terror minden formáját? Még mindig ki akar oktatni, még mindig én legyek a jógyerek, aki hazamegy és úgy tesz, mintha minden rendben lenne? Ezt tettem mindig is, nem működött, pláne az egészségem szempontjából nem, anyánk mentális állapota és önsajnálata pedig szintúgy csak rosszabbodott. Egy ilyen múlthoz két rossz szülő kell, nem egy. Lehet, hogy közülük csak az egyik agresszor, a másik viszont nem védi meg a gyerekeit, elhanyagoló, áldozathibáztató. Ki a rosszabb a sztoriban?

Szóval a családi ügyeim jelenleg lógnak a levegőben, a húgommal és az apámmal beszélek időnként, anyámmal nem. A legközelebb a nagyimhoz állok, vele hetente órákat trécselek telefonon, és hát értem én, hogy ő a kiindulási pont, ő baszta el anyámat, ez tette ilyen szörnyeteggé. Nem fogom a 90 éves öreganyámon ezt számon kérni már. Apámnak írtam egy nagyon hosszú levelet, kipakoltam mindenről. Az írásos formát választottam, mert élőszóban mindig közbevágott, sosem hagyta elmondani (fél attól, amit hall), úgyhogy úgy döntöttem, hogy kiadom magamból, aztán az ő döntése, hogy végigolvassa vagy kitörli. Végül választ annyit kaptam, hogy ő érti, de lépjek túl. Ezzel igazából őt is elengedtem, csak praktikus dolgokról beszélünk, anyagi dolgokról, ilyesmi. Ezt is azért, mert nem hagyott békén, nyomott, hogy de ne szakítsuk meg a kapcsolatot. Ezen én nem szeretnék változtatni, nincs számomra kielégítő megoldása a történetnek, vagyis hát lenne, de azt nem kapom meg tőle.

Viszont valahol ez is egy lezárás. Beletörődtem, hogy ebből család sosem lesz, a szülők nem változnak, én csak arról dönthetek, hogy részt akarok-e még ebben venni, mert fontos különbség, hogy ma már dönthetek. Bár nem érzem mindig ezt épp a befolyásolás, manipuláció miatt, amiben úgy nézem, mindkettő profi, de épp arra jó a szakember, hogy kitisztítja a fejemet ezzel kapcsolatban. Az ő nyomoruk nem az én bajom és nem az én felelősségem.

Mindezen átmenni kurvára fájdalmas volt, de egy nagy lépés előre, remélem. A múlt nem enged el, de én elengedhetem azokat, akik nem érdemelnek mást. Nagyon jó, hogy ebben a pasim  mellettem állt, ő kapart fel a padlóról, vehetjük ezt szó szerint és átvitt értelemben is. Nem mondom, hogy vele minden tökéletes volt, de ez csak a dolog természetéből adódik. Teljesen ő sem értheti, én pedig nem is várhatom el tőle. Viszont maga a tény, hogy ő elhiszi, nem kérdőjelez meg, nem oktat ki, nem tudja jobban, nem nyom, hogy engedjem el, mindennél többet jelent. Ez maga gyógyító.

(A traumát többé nem szeretném említeni, vissza sem olvasom, szóval ha elütések, helyesírási hibák, bénán összerakott gondolatok voltak benne, bocsi.)

Egyébként azt továbbra is játszom, hogy elrejtek információkat saját magam elől, illetve megtalálok olyasmit, amit elrejtettem korábban. Olcsó játék? :) Megdöbbentő volt azzal szembesülni, hogy bizonyos diagnózisokat csak az után fogadtam el, sőt egyáltalán láttam meg, hogy egy ismerősömmel beszélgettem. Neki OSDD-1b--je és ADHD-ja van (nem meglepő, a DID/OSDD és az ADHD gyakran együtt járnak, nagyon hasonló agyszerkezet kell hozzájuk), szóval csak lazán röhögcséltünk néhány közös dolgon, ami érint bennünket, és az ő sztorijaiból rádöbbentem arra, hogy pont ugyanazt csinálom. Rájöttem, hogy az ADHD minden tünetét produkálom, bár nem annyira egyértelműen, mert a fele megvan a C-PTSD esetén is, ami a DID-t okozza. Bár akkor még mindig elutasítottam a gondolatot, befészkelte magát és lassan rákerestem a böngészőben, ami elvezetett addig, hogy végre megnéztem az első és a második diagnózisomat is, mindkettőben benne van. Erről semmire sem emlékeztem, letiltotta az agyam, mint mindig. Most olyan középtájon járok, tehát megértettem, hogy ez (is) van, de mi a faszt kezdjek vele? Csak újabb magyarázat bizonyos viselkedésre tőlem, megint a "legalább tudom". Az alterek viselkedését is befolyásolja értelemszerűen, már őket is nézem ilyen szemmel, "kívülről" könnyebb. Még nem döntöttem el, mit kezdjek ezzel, nem érzem prioritásnak, gyerekkorban vagy koncentrációt igénylő munkáknál szokott igazán bezavarni, akkor javasolnak gyógyszert, de hát én kihúztam eddig anélkül, hogy tudtam volna róla, akkor most már minek? Azt meg a lényem részének érzem, hogy igen, egyszerre öt dolgon jár az eszem, könnyen elterelődnek a gondolataim, minden IS érdekel egyszerre stb. Ez a C-PTSD-ben is megvan, szóval amúgy sem tűnne el. Az jó lenne, ha nem érezném úgy folyton, hogy mindig valami mást (is) kell csinálnom, vagy ha nem fárasztanám ki magam azzal, hogy túl sok energiát, időt ölök abba, ami érdekel, és semmi másba. Vagy ha végig tudnék nézni úgy egy filmet, hogy nem állíttatom meg ötször az igény miatt, hogy valami mást csináljak (hozzak egy pohár vizet, elszívjak egy cigit, menjek egy kört, bármit). Miközben ezt a posztot írom, szintén állandóan jár a kezem, lábam, rágom a körmöm szélét, most is arra gondolok, hogy mi mindent csináljak még eközben, párhuzamosan. Ez a konstans érzés, hogy nem állok le agyban, nincs nyugi. És így éltem le az eddigi életem amúgy, ebből semmi sem tudatosult, csak annyi, hogy mások rám szóltak, hogy hagyjak abba dolgokat, amik idegesítették őket, pl. hogy nem bírok nyugodtan, egy helyben várakozni, hanem járkálok fel-alá, vagy hogy két percen belül előveszek 5 különböző témát.

Poénból megcsináltam ezt a tesztet, hát rohadjanak már meg a 60% schizóval. Bosszantó, amikor a válaszok alapján még ők is összemossák a DID-t vele.

Ami régi/új, hogy természetesen ismét változott a véleményem arról, mi is a DID. :) Jelenleg van egy terapeutám és egy pszichiáterem is, mindketten jártasak disszociális zavarok kezelésében (szégyen, hogy ezt külön említeni kell), és most már tudom, értem, logikus, hogy a DID lényege a különböző narratívák. A switch voltaképpen ezen narratívák közötti váltás valami trigger (pozitív vagy negatív) hatására, vagy csak úgy (bár sokan nem értenek egyet azzal, hogy váltás történhet trigger nélkül, maximum nem tudatosul, hogy volt egy). Jobban érzem magam attól, ha arra gondolok, hogy ezek tényleg csak részek, ugyanazé az agyé, tehát valójában csak a saját agyam különböző szegmenseivel kommunikálok, amit egyébként mindenki csinál, csak nem így, nem tudatosan. Ez persze a gyakorlati oldalán mit sem változtatott, továbbra is önálló embereknek érzem ezeket a részeket, nem bomlottak le a memóriafalak, csak egy kevés, továbbra is időt veszítek, továbbra is térképezem fel a belső világot, továbbra is összeveszek saját magammal naponta húszszor, mintha családtagok lennének, akik nem takarodnak el a fejemből, amikor szükség volna rá, és kezelnem kell az ő problémáikat is, hiszen azok valójában az enyémek. Még mindig rejtély számomra, mit jelent az, hogy "én". Ez mind én vagyok elméletben, papíron, mégsem érzem így. Ott a derealizáció, a deperszonalizáció, a disszociáció is, bizonyos grounding technikákat szinte állandóan alkalmaznom kell, hogy ezek gyakoriságát csökkentsem, ami persze csak itthon megoldható. Viszont már természetes lett mindez, ami azt jelenti, hogy amikor lecsapnak rám a tünetek nyilvános helyen, mondjuk a boltban vagy munkában, képes vagyok viszonylag magasan funkcionálni, még ha "fura" is vagyok. Jobb nem egyedül lenni ilyenkor, hanem olyannal, aki tudja, mi történik és tud terelgetni, beszélni helyettem, ilyesmi, de nem lehet mindig erre támaszkodni, meg kell tudni oldani. A terápián egyébként jobbára Milán vesz rész mostanában, mert bizonyos problémák forrása ő, mint kiderült. Az ő narratívájában van valami, bár nem traumahordozó, mégis érzelmi rész. Ezekről nem beszél, mindig felhúzza a memóriafalat. Niké pedig továbbra is ellenáll bármiféle külsős beavatkozásnak olyan szinten, hogy még a pasimtól is, mert rá amúgy is be van rágva nyár óta, amikor le lett dominálva, ő makacs és irányíthatatlan.

Itt sosem arról van szó, hogy van egy domináns oldalad is, vagy egy tini, egyszerűen ezt teszik a megosztott emlékek és a különböző narratívák ugyanarról az életről. Mindenki hiányolja a kirakós bizonyos darabkáit, ezért mást gondol és más tulajdonságai erősödtek fel. Ha holnap elvennék az emlékeid felét, hirtelen megváltoznál. Amid marad, az nem a teljes igazság, számos élettapasztalat eltűnik. Ha pedig ezeket odaadják egy másik részednek, számára szinte csak ez létezik, neki magyarázhatod, hogy az élet ennél jóval összetettebb. Minden résznek védelmi célja van, mindegyikük máshogy teszi ezt, ami miatt könnyen vitába keveredhetsz magaddal, de végül úgyis az lesz, amit az agyad kitalált. Ez csak amolyan színjáték, a valóságban pedig a trauma hatására átalakult agy irányít és ír felül minden döntést. Ha így nézem, számos reakciót könnyebb elfogadnom, még ha a Holdig is kúrja az agyam alkalomadtán.

Az egységes kép mutatása egyébként rákényszeríti az egész rendszert arra, hogy összedolgozzon, még ha nem is értünk egyet mindenben, mégis csak ez lenne a dolgok lényege. Emiatt csak itthon és a legközelebbi barátok előtt "szedjük külön" egymást, másnak nem mondjuk el, ki van elöl, maximum akkor, ha nagyon kérdezik vagy észreveszik a különbséget. Nem ez a trendi pedig, Amerikában már vannak, akik a munkáltatónak is levelet írnak, hogy márpedig ők különböző emberek, ezért követelik a megértést és a toleráncsosságot.  Az idióták.

Na, most ennyi, elfáradtam. Köszi annak, aki érdeklődött, értékelem, és remélem, jól vagytok.