Vámpírkodol?

A cím arra a vicceskedő kérdésre utal, amit a magam fajta gyakran megkap azért, mert éjszaka él, vagy legalábbis így tartja számára természetesnek a létezést, aminek a következményei miatt tolja a D-vitamint és fekszik be a szoláriumba időnként, hogy ne legyen hullaszíne.

Modorosan úgy mondjuk, hogy éjszakai bagoly. Magamat mindig is így jellemeztem, biztos sokszor említettem már, nem olyan ritka dolog, viszont egy ponton túl nem egészséges, ha megvizsgáljuk, mi áll mögötte. Nem gyakori, hogy valaki felismeri, miért vonzódik az éjszakához, hacsak nem a szakmája miatt vagy hasonló okból kényszerül a sötétségbe.

Az éjszaka a csend, a nyugalom napszaka, alszik a város, alig jár a villamos, elcsendesedik a környék, Budapesten még a kutyák is kussolnak, mert kevesen hisznek az éjszakai sétáltatásban. Én sosem vártam a nyarat, még ha nem is volt egyértelmű önmagam számára sem, hogy beteges szinten gyűlölöm ezt az évszakot. Ha meg akarom fogni a nyers érzelmeket, olyasmit mondanék, hogy előre rossz érzéssel tölt el, hogy tudom, hogy megint megyünk bele, mindjárt itt a tavasz, amit hamar levált a nyár, elkezdenek észrevehetően hosszabbodni a nappalok, későn megy le a nap és korán felkel, verőfényes napsütés várható, felmelegszik a levegő; de rühellem! Én vagyok az, aki tavasszal, nyaranta vagy kora ősszel még azért imádkozik, hogy basszon be az idő, legyen inkább esős, borús, szürke minden, mert akkor jobban érzem magam, az pedig irritál, amikor mások arról panaszkodnak, hogy nincs napsütötte hétvége, amikor el lehetne húzni a Velencei-tóra kicsit pancsikálni, Ne legyen! Ne is legyen!

Ha rajtam múlna, kiköltöznék Szibériába, nézegettem is, hogy nyaranta Omszk közelében egész kellemes lehet élni. Biztos volt olyan időszak, amikor úgy hittem, ez valamifajta szezonális depiféle, bár azért gyanús volt, hogy ennél többről lehet szó. (Szaknyelven: traumahónap/időszak/napszak stb.)

Itt durvul most be a sztori, úgyhogy erre érzékenyeknek nem javaslom a tovább olvasást, és lehet, hogy én sem fogom utólag leellenőrizni, mit vetettem képernyőre, ezért előre elnézést kérek ismét az esetleges elgépelésekért, gyatra megfogalmazásokért, szóismétlésekért, helyesírási hibákért, köszi, Baluka. ;)

Még mindig idegen kimondani azt, hogy egy bántalmazó mellett nőttem fel, ami magába foglalta a testi-lelki bántalmazást, bár előbbit inkább csak a dührohamokból következő megcsapkodásként írnám le, tehát nem vertek szarrá, de azért fájt, inkább lelkileg. Ezeket nem lehet elszigetelt eseményekként kezelni, adnak egy örök félelemérzetet, egy feszültség nő benned, állandó készenléti állapotba helyezkedsz, mert bármikor kitörhet a harmadik világháború, kapsz a pofádra. A bántalmazó maga sokszor nincs is tisztában azzal, hogy ő az, mintha csak ösztönlény volna, aki állandóan szabadjára engedi a rossz érzéseit, a dühét, mérgét, mert épp triggereli valami vagy a fene sem tudja. Emiatt minden kiszámíthatatlanná válik. Közhely, hogy a gyerek nem traumatizálódik, ha azért kap ki, amiért jogos. Ha azért üvöltik le a fejed vagy vágnak pofán, mert szándékosan rosszalkodtál, nem valószínű, hogy sérülsz tőle, magadban beismered, hogy ezt megérdemelted. Az én esetemben sosem erről volt szó, hanem inkább arról, hogy egyrészt nem tudtam, mi szörnyű bűnt követtem el már megint, kaptam álindokokat, de sosem éreztem, hogy ezek valóban ilyen mértékű büntetést érdemeltek volna, másrészt pedig olyanért is kikaptam, amit el sem követtem, hogy példával illusztráljam: csendben játszottam a kádban, anyám berontott, megcsapkodott, üvöltött valamit és kiment. Mi a faszt csináltam? Nem tudom. Olyan voltam, mint a kutya, akit jobb híján felrúgnak feszkólevezetésből, ehhez neki nem kell csinálnia semmit, még csak ugatással vagy levegővétellel sem muszáj felbosszantania a gazdát ahhoz, hogy nekimenjen, mert nem ő az ok, őt csak használják mint boxzsákot.

Emiatt vagy állandóan feszkós, emiatt élsz rettegésben, hogy mikor rúgnak fel megint, vagy mikor túloznak el egy gyerek- vagy tiniléttel járó problémát, viselkedést tőled, amit csak álindoknak használhatnak arra, hogy kiüvölthessék magukat veled. Ez azt jelenti, hogy amikor látszólag béke és nyugalom uralkodik, te akkor is gyanakodsz és készenlétben állsz. Az életed minden percében. Mi ad ez alól megváltást? Amikor lefekszik aludni. Az mikor van? Éjszaka. Amikor eljön a sötét, az éjszaka csendje, te fellélegzel. Az esélye, hogy megjelenik és neked megy, minimálisra csökken, te pedig elkezdesz élni, mert nem arra koncentrálsz, nem az szívja az energiádat, hogy készenlétben állj. Emiatt ösztönösen vonzódni kezdesz ehhez a napszakhoz, nem tudod, miért, de kialakul benned a vágy az iránt, hogy keresd az éjszaka biztonságát, amit az agyad a télhez is kapcsol.

A bántalmazó azonban rafinált, és mivel mentális problémái vannak, elkezd egyre többet fenn lenni, sokáig, és beüt a depressziója is (nagyon gyakori, hogy ezek a mélypontok este érik el őket lelkileg). Tinikorom végén már nem jelentett biztonságot az éjszaka, mert hajnali kettőkor is ott üvöltött velem a szobám közepén állva, elővette minden "bűnömet", minden szarnak elmondott, még az is szánalmas volt, ahogy levegőt vettem, nem tudtam jót csinálni, és sosem hagyta abba, akkor sem, amikor már mikroszkopikus méretűre zsugorodtam össze és csak bőgtem, hogy nem bírom tovább. Mintha ott lenne a fejedben egy hang, ami folyamatosan mondja neked, hogy egy szar vagy, nem tudsz megszabadulni tőle, megtalálja az összes menekülő utadat, mindig kijátszik, elvesz tőled mindent, amibe menekülhetnél, le akar uralni minden percet, csak vele foglalkozz, csak azzal, amit ő mond, utáld magad a létesedért. Értem, hogy mentális probléma, hogy ő is valamitől ilyen lett, de hogy sosem látta be, hogy szörnyeteggé vált és nem szabadott volna ilyeneket csinálnia, azt nem bocsátom meg. Tudatosan csinálta, sosem oldotta fel, sosem kért bocsánatot, hanem csak duzzogott, nem szólt hozzám, vagy ha igen, beszólogatott; mindig én voltam a hibás mindenért is, amit ő tett, mondott vagy gondolt.

Mindezek után, valamiért mégsem alakult úgy számomra, hogy megutáltam volna az éjszakát, ami erősíti bennem is azt a teóriát, hogy igazán gyerekkorban épül be minden, nem 15-17 éves kor környékén, amikorra már ez a nyugodt napszak is tönkrement.

Rámutatok egy másik példára is. Úgy volt, hogy ültem a budin, pisiltem. Szokásom, hogy lehúzom, de valamiért ott maradok még, ücsörgök, olvasgatok valamit, én sem tudom, hogy miért épp ott, miért nem akarok kijönni, miért komfortos. Aztán kaptam egy emlékbetörést (flashback), szinte lejátszódott a szemem előtt, hogy anyám ott áll az ajtó túloldalán, és kijelenti, hogy vagy kakálok (amit ő le fog ellenőrizni), vagy kimegyek és jól megcsapkod. Én meg ülök ott pánikba esve, rettegve, mert csak bemenekültem, de hát hogy fogok kakálni, ha nem is kell? Minden ezzel kapcsolatos, intenzív érzelem úgy fogott el, mintha benne lettem volna a pillanatban, abban a szituációban, hogy anyám ott áll az ajtó túloldalán és üvölt befelé. Néhány pillanattal, perccel (nem tudom pontosan) később azonban mindeközben az is megtörtént, hogy láttam ezt a szituációt kívülről, egy megfigyelő szemével, mintha kiszakadtam volna az emlékből, csak nézném a tévében és csóválnám a fejem, hogy szegény gyerek, aki nem én vagyok, csak valaki idegen, akit sajnálok amiatt, hogy így fél. Ettől a flashbacktől megzuhantam egy időre, viszont egyúttal magyarázatot is adott nekem erre a furcsaságra, hogy miért szeretek ott ücsörögni. Ugyanaz: biztonságérzet. Az egyik menekülési stratégiám volt, ami nem mindig működött, mert rájött és felbosszantotta.

A terápia során gyakran próbálunk emlékeket előhívni. Úgy kezdődött, hogy felidéztem, ami megvolt, amit évek, évtizedek óta hordozgattam és újra meg újra elővettem, ha meg kellett akár magamnak, akár másnak indokolni, mi bajom az anyámmal. Döbbenetes volt, hogy konkrét emlékem alig akadt, mindig csak ugyanazok. Négy-öt emlék miatt csinálom ezt a cirkuszt? Akkor miért érzem azt, hogy a veszély állandó, ha bizonyítani sem tudom, mert négy-öt alkalomról volt szó? Annyi emlékem volt, ami kellett ahhoz, hogy tudjam, nem csak kitaláltam, nem csak érzéseim vannak, hanem történeteim is, amik megerősíthetnek az igazamban.

Mert olyan geci dolog ám ez. Nagyon erős, mély negatív érzéseid, félelmeid, ösztönös viszolygásaid, menekülési kényszereid vannak, de mindeközben az egész világ, a körülötted élők, a társadalom megpróbálja veled elhitetni, hogy a baj veled van, te reagáltad túl, te vagy egy hisztis picsa, te vekengsz olyan szintű problémákon, mint hogy a Pistike nem adta vissza a kislapátodat a homokozóban. Mindenhol vannak problémák, minden szülő okoz egy-két traumát, senki sem tökéletes, más túllép, te miért nem, amúgy is vannak idegesítő gyerekek, biztos az voltál... végtelen. Te tudod az igazadat, te emlékszel, hogy kiszívta a lelked, a sárba tiport minden egyes nap, és tette mindezt még az előtt, hogy igazán tudatodra ébredtél volna és erőd lett visszavágni. Amikor eljött az a pont vagy valamiféle felismerés, hogy megvédheted magad, hogy nem sérthetetlen. Persze ez kamu, mert én emlékszem, mikor mondtam a képébe, hogy ha még egyszer megütsz, visszakapod, kora tizenéves lehettem, 13-14 körül, de még 17 vagy akár 25 évesen is lerágta a húst a csontomról, sosem tudtam igazán leszerelni, továbbra is védtelen voltam a lelki bántalmazás ellen, mert azonnal elbizonytalanított és megerősített abban, hogy csak egy gőzölgő szarkupac vagyok. Ha most idejönne, ugyanígy el tudná érni, hogy így érezzem magam, nem kéne hozzá több, mint két mondat. Ismeri a gyenge pontjaimat, hiszen ő alkotta meg őket.

Példákkal illusztrálni a bántalmazást igencsak fájdalmas dolog, és 100-ból 90-et örökké magadban is fogsz tartani, még akkor is, ha emlékszel. Ki tudja, mennyi van, amire nem, mégis alattomosan ott rejtőznek a tudatod legmélyén és lecsapnak rád a budin. A saját lakásod saját kis safe space-ében, miközben ő százkilométerekkel odébb van és régóta nem beszéltetek. Nem ereszt. Itt van veled, mint egy kibaszott kísértet.

Ezt jelenti a "nem ereszt a múlt", ha traumatizált vagy. Hiába mondja apád vagy akárki más, hogy lépj túl, mert te csak dédelgeted, hergeled magad bele, rossz vagy megint, hogy nem engedsz az érzelmi manipulációnak, te vagy a hibás. Mikor lesz ennek vége? Hagyjatok békén.

Ami a bántalmazó ügyes taktikája, tudatosan vagy tudat alatt, hogy narratívát vált. Áldozat lesz, az elhagyott édesanya, akit sosem értékeltél, pedig mindent megtett érted. Azonnal elbizonytalanodsz, mert ezt mondja a húgod is. Ha senki más nem látja olyannak, amilyennek te, akkor nem valószínű, hogy ők mennek veled szembe az autópályán.

Most már, ennyi év után, amiatt is szemétnek érzem magam, hogy előnyt kovácsolok a testvérem saját mentális problémáiból. Miután eljöttem, ő lett a célpont. Addig alig érezte a bajt, bár feltűntek neki furcsaságok és az azok okozta kisebb szorongás, de csak közvetetten, látva engem, ő békén volt hagyva. Sokáig nem akart hinni a szemének, sem a megérzéseinek, aztán a nyakába szakadt minden szar, ő lett az új boxzsák. Mindössze pár év kellett ahhoz, hogy őt is leépítse mentálisan anyánk viselkedése, pedig neki már az érett, felnőtt agyát érte a támadás, mégis megzakkant tőle: pánikbeteg lett, rémálmokkal, fóbiákkal, szorongásokkal, irracionális félelmekkel és némi depresszióval küzd. Ez pedig engem igazol. Ha egy felnőtt ember így tönkremegy mindössze két-három év alatt attól, amiben én felnőttem, akkor nem reagálom túl, akkor mindennek valósnak kell lennie. A saját testvérem szenvedése nekem jól jön, mert végre nem vagyok egyedül, nem kapom a vádló és hitetlen tekintetet tőle, nem vagyok én a gonosz hisztérika a történetben. Örüljek most ennek? Hogy nekem azon kelljen gondolkoznom, hogy szabad-e így éreznem? Még ezt is elérte, most utáljam magam ezért?

Mindez a sok szarság továbbra sem több, mint a jéghegy csúcsa. A C-PTSD (a DID okozója) néhány tünete, csepp a tengerben. Csak az én énem, személyiségem, narratívám töredéke, apró kicsi részlete, ami felszínre jött. Egy olyan nap, amikor elbírok azzal, hogy kicsit megpiszkáljam a múltat, elítéljem és kérdéseket tegyek fel. Néha szinte irigylem azokat, akiknek Blikkbe való horrorsztorijaik vannak, mert őket legalább értik.

Viszont tanulságul szolgáljon ez a pár kicsinyke példa arra, hogy sokszor mennyire nem vagyunk tisztában azzal, hogy mit miért csinálunk vagy érzünk úgy, ahogy; mi minden lehet mögötte, amivel nem ártana foglalkozni, mert bajt okozhatnak vagy már el is kezdték. A DID, vagy bármelyik másik, traumára épülő mentális betegség alapjai ezek, gyakran a szinte semmiségnek tűnő apróságok, amiket elhessegetünk, eltemetünk, kizárunk. Ezek traumák. Nem is tudod, hogy traumatizált vagy (a mértékét meg pláne nem), míg nem történik valami, ami nyilvánvalóvá veszi, és mint minden betegséget, ezt is ezerszer nehezebb utólag kikúrálni (már, ha lehetséges egyáltalán), mint idejében.