Egy brit divatfotós, bizonyos John Rankin Waddell egy nagyon érdekes projektbe kezdett: átlagos tinilányokat fényképezett le, akiktől aztán azt kérte, hogy Photoshop segítségével alakíttassák át az arcukat olyanná, amit már szívesen megmutatnának a közösségi oldalaikon is. Az eredmény elszomorító lett, a 18 évesek szinte alien-szerűre manipuláltatták a saját fotóikat, mindannyian vékonyabb orrot, vastagabb ajkakat, nagyobb szemeket, természetellenesen ragyogó bőrt kértek. Külön érdekesség, hogy bár nem volt tini, aki ne változtatott volna a képein, a többség a végén az eredeti képmását jobban kedvelte.
Néhány példa:
Ma már olyan, hogy természetes szépség talán nem is létezik, annyira megszoktuk a túlsminkelt, retusált, tökéletes arcokat, hogy a többség a természetest nem is látja annak. Persze, emellett mindenki állítja, hogy ő a valódi szépséget keresi, csak hát az nagyon ritka. Tényleg annyira ritka volna? A természetesen tökéletes valószínűleg igen, mindenkin vannak legalább apró hibák, amiket elrejtene. Ez csak olyan "női probléma", egy 22-es csapdája, mert ha feljavítod a külsődet festékekkel, szoláriummal, egyéb trükkökkel, akkor megkapod, hogy mű vagy. Ha nem teszed, akkor pedig természetesen nem vagy (elég) szép, hiszen nem születtél annak, ahogy a maradék 99% sem.
Én mindig nagy barátságban voltam a sminkkel, mert a segítségével fel lehet venni a legkülönfélébb karaktereket az aktuális hangulatomhoz igazítva, ezáltal pedig magabiztosabb vagyok. Nem gondolom, hogy különösebben nagy baj lenne a fejemmel sminktelenül, nincsenek csúnya bőrhibáim, sosem voltam pattanásos, nem kell igazán rejtenem rajta semmit (egy kevés szeplőn kívül), de tagadhatatlan, hogy jobban nézek ki kifestve. A szempilláim például kifejezetten hosszúak természetes valójukban is, viszont szőkék, úgyhogy nem vagyok velük kisegítve, muszáj kezdeni velük valamit vagy műpillát ragasztani, a szemöldökömet szintén sötétíteni kell. A kézfejemről meg ne beszéljünk, szóval az csúnya konkrétan, de erre nincs smink, sem műtét, ezért szoktam úgy gondolni rá, hogy cserébe van egy természetesen telt szám, ami viszont előny - lenne, ha nem vágná mindenki a fejemhez, hogy felfújt kacsaszáj, plasztika, amitől robbanni tudnék, hogy hiába van rajtam "gyárilag" egy mai szépségideálnak tökéletesen megfelelő testrész, mindenki fake-nek tartja.
A hétköznapokon, kisebb ügyintézésekhez, bevásárláshoz, kutyasétáltatáshoz nem hordok sminket, mert minek. Olyankor el akarok bújni, nem akarok tetszeni senkinek, nem akarom, hogy észrevegyenek. A felkelés utáni, különösen a kialvatlan állapot a kivétel, amikor felrakok egy tonnányit, és akármilyen félkómásnak is érzem még magam belül, a külsőmmel kapcsolatban magabiztos vagyok, mert tudom, hogy kívül nem az látszik, ami épp bennem van. Egy maszk, ami alá nem lát senki és ennek én nagyon örülök. Egészen máshogy viselkedem ilyen helyzetben, ha van rajtam smink és ha nincs. Ha utóbbi a helyzet, akkor tutira szabadkozni kezdek és sokkal félénkebb vagyok, kerülöm a szemkontaktust, rosszul érzem magam, mert hát látványosan ronda fejem van, az meg nem egy magabiztosságra okot adó állapot. Munkában pedig kötelező a festék, ki is hajítanának, ha natúrban állítanék oda, mert igénytelenség.
Ha valaki megkérdezné, melyik önmagamat tartanám az igazinak, gondolkodás nélkül rávágnám, hogy hát a sminkeltet, alap. Aztán emiatt sokszor lelkiismeret-furdalásom van, mert tudom, hogy tényleg sokan jártak nálam sokkal szarabbul és feszülnek azon, hogy nem elég szépek, nem elég jók, mint ezek a tinik is, akiket szívem szerint felpofoznék, hogy ne utáljátok már magatokat ennyire, aranyosak, bájosak vagytok a képeken, nem tökéletesek, aztán akkor mi van? Másnak könnyű tanácsot adni, hőzöngeni, hogy mindenki fogadja el önmagát olyannak, amilyen, aztán magunkat meg mégis nehéz, arra mindig ott a válasz: az más. Van ebből kiút? Mindenki csak építi vagy fenntartja ezt a rendszert, ami pedig elég kegyetlen, mert az ideálnak megfelelni csak csalással lehetséges, ami elítélendő, a dolog meg egyre csak durvul, nem látni a fényt az alagút végén. Van, aki kiszáll ebből vagy eleve nem is vesz benne részt, azt mondja, ő nem akar tetszeni, jól kinézni, úgyis csak felszínes baromság, és tarthatja magát ehhez mindaddig, amíg nem jön el az életében az a pont, hogy párt szeretne találni magának. Akkor szembesül vele, mekkora a verseny, milyen magasak az elvárások, hogy egy átlagos szürke kisegér fotó nem ér semmit a társkereső oldalakon, és ez már nem csak a nőket, hanem a férfiakat is érinti. Pedig nekünk még mindig könnyebb picivel, mert mi még nem ebbe születtünk bele, nem minden férfi annyira kritikus és szőrszálhasogató a korosztályunkból, mint a tinisrácok, épp ezért nagyon nem is szeretnék fiatalabb lenni, borzasztó lehet így felnőni, azt látni a világból, hogy akármit is teszel, sosem lehetsz elég jó. Az idősek helyében éppen ezért gondolnám meg a mostani fiatalok állandó ekézését, miszerint jó dolgukban nem tudják, mit csináljanak, mindenük megvan, mert látszik, hogy az ő problémájuk sem kicsi. Olyan mértékű önbizalomhiánnyal küzdenek, amit más generáció nem élt meg, és tök jó lenne, ha ezek a tinik felnőttként változtatnának ezen, hogy az ő gyerekeiknek már ne legyen ennyire kilátástalanul szar.
Szerintem minden korban csúnyának tartották magukat a tinik. Már én is rondának tartottam magam, meg jó ragyás is voltam (kinőttem), szóval az egyik első, amire allergiás lettem a smink volt. Persze van olyan hipoallergén alapozókrém, amit ideig-óráig kibír a bőröm, de semelyik nem lehet egész napra. Alapozó nélkül meg a szempillaspirál elmegy magában, de nem smink. Én azt mondanám minden tininek és nálam fiatalabbnak: Ki fogod nőni, mindig most vagy a legszebb és a legfiatalabb, és ha visszanézel a huszonéves képekre a negyvenéves testedből, akkor fogod a fejed, hogy hát hova tettem én a szememet, hogy nem láttam, hogy gyönyörű/fiatal/hamvasbőrű voltam.
VálaszTörlésPlusz a fiúk is ugyanígy működnek. A legidősebb fiunk jött ki dúlva-fúlva a fürdőszobából: miért ilyen rondának csináltatok?! Akkor spontán kiröhögtük, de azért szíven szúrt, hogy neki ugyanolyan rossz a kamaszkora. Szerintem nem jó, hogy nem a tudás az érték, hanem valami olyan talmi dolog, mint a feszes test és a hamvas bőr.
Ez biztosan így van, csak azért régebben nem volt elvárás, hogy profi szinten manipuláld a saját képeidet álomnősre, tökéletesre, hanem esetleg csak annyi, hogy sminkelj, legyen szép hajad, alakod, tehát az még mindig rólad szólt, te viselted, javítottad fel a külsődet trükkökkel, de ami most van, az már nem te vagy. Épp ez a baj vele, hogy gyakorlatilag semmi haszna, csak rombol, mert mindössze a virtuális térben létezel így. Aztán ebből vannak a nagy csalódások, pofára esések, hogy totál nem úgy néz ki az illető élőben, mint a képein és ezt folyamatosan megkapja, ami csak azt erősíti benne, hogy természetes valójában, még hajjal, sminkkel együtt sem elég jó. Ez egy új szint, ilyet a korábbi generációk nem éltek meg. Mindenki csinálja, mindenki szenved tőle, de nem lehet nem csinálni, mert akkor a képeid gyengék az online felületeken, nem vagy kapós, mert vannak nálad sokkal jobb nők, de ha csinálod, akkor garantáltan csalódást fogsz okozni. Ez valóban egy 22-es csapdája, melyik a kisebbik rossz? Nem mindenki éli ezt, de így is tömegekről beszélhetünk, a tinik jó része ebben vergődik, ennek próbál valahogy megfelelni, ha be akar illeszkedni, tartani akarja a tempót.
VálaszTörlésIdővel majd mindenki megtanulja, hogy más szépséget lehet elvárni a valóságban és mást a közösségi oldalakon. Hiszen azt is megtanultuk kezelni, hogy mások a nők sminkkel és anélkül, push-upban és anélkül :-)
VálaszTörlés