THE REALEST SHIT

Most már tudom, milyen "bekerülni a rendszerbe", azt, amiről inkább az idősek beszélnek, hogy elmész egyszer az orvoshoz, aztán sosem szabadulsz, mert mindig találnak valamit, sőt egyre több mindent, és ennek sosincs vége, csak mindenki jól belekeveredik az egészbe. Így vagyok én a pszichiátriával. Isten tudja, hányféle címkét rám aggattak már, mindig van valami új, és ez nem úgy működik, hogy helyette, hanem mellette. A disszociatív identitásokról általában úgy vélekednek, hogy ilyen igazából nincs is, csak mindenféle pszichózisod van helyette. Ezt is próbálták, csak nem működött, most megint ott tartunk, hogy jó, hát azod IS van, DE még ez meg az meg amaz, meg ez ezzel függ össze, az azzal, ez nem is tünet, az viszont talán csak tünet, de nem azé, hanem ezé, és akkor erre szedjünk ezt, de mégse, inkább arra azt, na jó, inkább mindkettőre valami harmadikat. Szerintem ezeknek fogalmuk sincs. Tök komolyan. Faszt se tudnak. Kapom a diagnózisokat, amikben ebben a pillanatban mo

Muszáj posztot szentelnem annak az albumnak, amit gyakorlatilag terápiás céllal hallgatok a megjelentése óta. Mintha Lady Gaga pontosan tudta volna, mire van szükségem, és épp idejében szentelt egy egész lemezt a közös problémáinknak. Őt magát mániás depresszióval (bipolar disorder), PTSD-vel (poszttraumatikus stressz szindróma) és fibromyalgiával (égető fájdalomérzet, amelynek eredete rejtély) diagnosztizálták korábban, minderről nyíltan és bátran beszél, a témát pedig megtámogatta a Chromatica névre keresztelt CD-vel. Egyértelmű, hogy Gaga kontrasztba állította a szövegek mélységét, komolyságát a dallamok könnyedségével. Ha nem tudsz angolul vagy nem figyelsz oda, nem is gondolnád, mennyire mély és valós témákat érint. FUN TONIGHT Mi jut eszedbe a címről, ami annyit árul el: "szórakozom ma este"? A legbecsapósabb mind közül, és Lady Gaga ma is elcsodálkozott azon, hogy őt idézzem: "mennyire vidámnak hangzik", mikor a mélypontja egyikén írta meg, a barátai pedig p

A sok pszichonyekergés után ( ami miatt elveszítettem az olvasók ~95%-át, ennyire "számító" is ez a blog valójában ) evezzünk kicsit békésebb vizekre. Van itt ez a dolog, ami mindig zavart, de nem tudtam megfogalmazni, miért, mert sosem hallottam olyasmiről, hogy "aromantikus". Nem "a romantikus", " aromantikus ". Nem elütés. Definíciója szerint az aromantikus olyan személy, aki nem, vagy csak alig érez romantikus vonzalmat egy másik ember iránt. Aki igen, azt alloromantikusnak nevezzük. Az aromantikusok elvileg az LGBTQ+ esernyője alá tartoznak ( mert a romantikus kapcsolatokat tartjuk az alapnak ), és még saját zászlónk is van. Azért írom, hogy nekünk, mert szerintem én aromantikus vagyok, csak korábban nem tudtam, hogy ez így, definiáltan létezik. Aromantikusnak lenni nem egyszerű, mert a romantikusok állandóan csesztetnek minket, főleg a nők, és közülük is azok, akik kisiskolás módjára inkább magába a szerelembe vagy annak gondolatába szerelm

Méltatlanul keveset foglalkozik a rendszerek közötti alapvető különbséggel még maga a szakirodalom is, csak mostanában, közösségi nyomásra került előtérbe a téma, hiszen nem lényeges apróságról beszélünk. A disszociatív identitászavarról azt tudjuk és értjük, hogy nincs két ugyanolyan rendszer ( az alterek összessége, akik együtt egy, funkcionáló személyiséget adnak ki ), hiszen minden agy másképp működik, ez azonban nem jelenti, hogy tulajdonságai szerint ne lehetne csoportba sorolni, igaz, érdemes rögtön hozzátenni, hogy nincs 100%-osan overt vagy 100%-ig covert rendszer, illetve némi idő elteltével kategóriát válthatnak. COVERT RENDSZER Ennek leglényegibb ismérve a tökéletes rejtőzködés, ami ez esetben nem is annyira a hostot érinti, hanem a külvilágot. Ha egy covert rendszer nem akarja, hogy tudd, mi az ábra, sosem fogod, emiatt fordulhat elő, hogy csak sok-sok év elteltével fedezed fel, hogy egy barátod, kollégád, vagy akár családtagod valójában rendszer. Az ismert, diagnosztizált

A cím arra a vicceskedő kérdésre utal, amit a magam fajta gyakran megkap azért, mert éjszaka él, vagy legalábbis így tartja számára természetesnek a létezést, aminek a következményei miatt tolja a D-vitamint és fekszik be a szoláriumba időnként, hogy ne legyen hullaszíne. Modorosan úgy mondjuk, hogy éjszakai bagoly. Magamat mindig is így jellemeztem, biztos sokszor említettem már, nem olyan ritka dolog, viszont egy ponton túl nem egészséges, ha megvizsgáljuk, mi áll mögötte. Nem gyakori, hogy valaki felismeri, miért vonzódik az éjszakához, hacsak nem a szakmája miatt vagy hasonló okból kényszerül a sötétségbe. Az éjszaka a csend, a nyugalom napszaka, alszik a város, alig jár a villamos, elcsendesedik a környék, Budapesten még a kutyák is kussolnak, mert kevesen hisznek az éjszakai sétáltatásban. Én sosem vártam a nyarat, még ha nem is volt egyértelmű önmagam számára sem, hogy beteges szinten gyűlölöm ezt az évszakot. Ha meg akarom fogni a nyers érzelmeket, olyasmit mondanék, hogy előre

Naná, hogy a Blogger nem tud olyat, hogy szavazást indítani, ezért poszt formájában teszem fel azt a pár kérdést, amire szeretnék válaszokat kapni tőletek. A kommentelési lehetőség mindenki előtt nyitott, nem kell regisztrálni, email címet megadni, még felhasználónevet sem kér, teljesen anonim, éppen ezért szépen megkérném ezt a néhány olvasómat arra, hogy adjon választ a kínzó kérdésekre, azaz: Ti hogy viszonyultok a mentális beteg emberekhez? Teszem azt, kiderül egy ismerősötök diagnózisa, más szemmel néztek rá? Tartjátok a távolságot onnantól, megszakítjátok a kapcsolatot azonnal vagy szép lassan, észrevétlenül? Kevesebbnek tartjátok? Veszélyesnek? Csak akkor zavar benneteket, ha látványosak a tünetek? Vagy inkább érdeklődtök, meghallgatjátok, tanultok belőle? Gyakran emlegetjük a stigmát, ami a különböző betegségeket kíséri, sokan meg is fogalmaztak már olyan célkitűzést, hogy ezeket lerombolják, de az általános konszenzus, úgy magunk között, az, hogy nincs olyan ember, aki végül n

Ez sem egy szexi poszt lesz. :) Azoknak írom, akiket a pszicho téma érdekel ( tehát az olvasók 1-2%-ának ), mindössze azért, mert van ezzel kapcsolatban néhány olyan gondolatom, megfigyelésem, amit szívesen vetek a képernyőre. Tisztázzuk először azt, mi is az az OSDD. Képzeljétek el a disszociációs zavarokat egy skálán. Az egyik oldalon ott van az, hogy normális vagy, a másikon maga a disszociatív identitászavar, azaz a végállomás. Mondhatjuk úgy is, hogy ez a legsúlyosabb változat, de erre még visszatérek, mert ellentmondásos a dolog. Azt viszont senki sem állította, hogy nincsenek köztes állapotok. Az egyik ilyen az OSDD, ami az angol Other Specified Dissociative Disorder rövidítése. Régen, amikor még csak olyan diagnózis létezett, hogy Multiple Personality Disorder (MPD; multiplex személyiségzavar), akkor az OSDD-t is ide sorolták. Ma már értik, hogy vannak színek, árnyalatok, ezért lett külön diagnózisa a DID-nek, az OSDD-nek, és még utóbbit is bontják tovább. ( Azt már csak halkan

Gyorsan írok egy rövid összefoglalót arról, mi is van, ha már néhány online ismerős érdeklődött, én meg nem igazán adtam választ, mert röviden nem lehet, és ez a téma nem is fér el máshol. A " hogy vagy? "-ra adott válaszom függ a napszaktól, a naptól, az időszaktól, egyéb hatásoktól. Most azt mondom, hogy jól, ha az egészet nézzük. Amikor rossz, az sem egy konstans rosszullét. A napokban épp újranéztem a Paranormal Activity filmeket, és a C-PTSD ugrott be róla, szóval valami ilyesmi, hogy nem kísért folyton, de van, amikor egyre többször elkap, és attól félsz, hogy végleg leránt. Csak itt azért happy end van, mert végül nem, összeszeded magad, kikeveredsz belőle, tanulsz belőle, de visszatér újra és újra. Végtelen kör. Ha már ennél a filmnél tartunk, rendkívüli módon triggerelt minden olyan jelenet, ami arról szólt, hogy a szülő nem hisz a gyereknek, ő pedig emiatt csak tehetetlenül benne marad a szituációban, pedig tudja, hogy baj van, bántják, fél, de nincs mit tenni, ninc