Amikor a pasid egy gamer

Meséltem már arról, hogy közös hobbink a párommal a szex és a pornó mellett a játék is. Ami onnan jön, hogy ő gamer gyerekkora óta: konzolon, PC-n, mindegy. Igen, van Xbox One X és PS4 Pro is, csak hogy ne kelljen választani. Mondtam már, hogy elég kocka a maga cuki módján, ami nekem pont jól jön, mert világ életemben szerettem a játékokat, de én magam sosem voltam elég ügyes ahhoz, hogy profi szinten nyomjam őket, úgyhogy már tinikoromban is inkább azt néztem, mások hogyan játszanak.

Ebből aztán közös elfoglaltság lett, ő játszik egyedül vagy barátokkal, én meg nézem. Ő is megszokta már, az elején nem igazán hitt benne, hogy őszinte az érdeklődésem, aztán lassan belátta, hogy valóban az, azóta kifejezetten igényli a jelenlétemet. Menjek és nézzem, jön a parancs. Ha csapatban játszanak, az a kedvencem, ez persze időnként olyan vicces helyzetekbe hoz bennünket, hogy éppen szinte gyerekkel vitatkozik online, én meg ezt megjegyzem és másnap, például sorban állás közben benyögöm neki, hogy "tudom, hogy rohannál haza kisfiúkkal játszani", és akkor nagyon csúnyán néz rám. Szerintem még mindig vicces. Szóval mi olyankor azért egy csapat vagyunk, mert nem csak kussban ülök és bámulom, hanem már van annyi tapasztalatom benne, hogy hasznos is tudok lenni. Neki is jó, mert figyelek, figyelmeztetem, segítek, és nekem is jó, mert kicsit alakíthatom a dolgok folyását. Alapvetően rábízom, hogy mit választ, nem szólok bele, milyen küldetést válasszon (általában ő a "falkavezér", az irányító a csapatos játékban), de a taktikát meg szoktuk beszélni. Ő elmondja, én véleményezem, aztán ő dönt. A legnehezebb módban szokta tolni, mert a normál az olyan buzis.

Érdekes ez is, mennyire kijön játék közben nem csak az ő, hanem a barátok valódi személyisége is. Figyelem a csapatdinamikát. A szűk baráti körből a pasim és M. szokták játszani, V. nem, úgyhogy a többiek jobbára csak online haverok vagy adott esetben tök ismeretlenek. M. mellett mindig a pasim az irányító, a stratéga, akinek folyamatosan el kell magyaráznia M.-nek, hogy mit miért kell úgy csinálni, ahogy. Amikor M. magánakciózik, általában nem jut messzire, ő az a fejjel neki a falnak típus, csak megy és lő. A párom sokkal megfontoltabb, higgadtabb általában, viszont - és ez a meglepetés - bosszúállóbb. Ha M. elbukik vagy csak nem jön össze valami, anyázik egy sort, aztán el is felejti, a pasim addig nem nyugszik, amíg elégtételt nem vesz. Ha egy autó lerobban alatta, akkor sem csak otthagyja a puszta közepén, hanem bosszúból felgyújtja és mosolyog egyet, vagy éppenséggel megteszi ugyanezt a bajtárs luxuskocsijával, ha beszól valamiért, majd hozzáteszi, hogy máskor ne nyisd ki a pofád. Ő az alfa, vele nem lehet csak úgy packázni. Mindezt egyébként élvezhető, laza humorral teszi, úgyhogy nem szoktak rá haragudni, jókat lehet röhögcsélni rajta. Rettenetesen makacs tud lenni, de gyorsan reagál, a saját hibáit rögtön elemzi és tanul belőlük, M. ritkábban, ő képes egymás után háromszor is ugyanolyan szarul lejátszani, viszont ha irányítják, csodákra képes: nem tér el a tervtől, türelmes, megfontolt, jó csapatjátékos. A pasim szándékosan hagyja, hogy időnként kiélje magát és csak eszeveszettül lövöldözzön, bizonyos mission-ök megnyerését szinte teljesen rábízza, ő csak sniperként van jelen és figyel, nehogy beüssön a szar. Szerinte így fejlődik és vezeti is le a gőzt, nem lehet folyton csak irányítani, kell érezze a szabadságot.

Ha M. is itt van, állandó a morgás amiatt, hogy én miért szólok bele, ők játszanak, én csak néző vagyok. Olyankor muszáj helyrerakni, hogy mert én vagyok a királynő, a királynő felett pedig csak a király áll, úgyhogy törődj bele, baszadék. Imádom oltani! Az ő fejében még nem állt össze a kép, hogy olyankor nem csak egy szolga vagyok, aki hozza a chipset, a szenyót meg az üdítőt, hanem ugyanolyan résztvevője vagyok a játéknak, mint ő, sőt rangban felette állok. De hát ez a szerethető benne, hogy sosem ismeri fel a legegyszerűbb képleteket sem.

A barátnőim többsége persze nem érti a szenvedélyemet, ők unnák, sőt elhanyagoltnak éreznék magukat, mondják állandóan. Nem értik, hogy ez is egy közös hobbi, ami csak erősíti a kapcsolatot. Miközben ezen értetlenkednek, én meg csak arra tudok gondolni, hogy de szívesen lennék inkább otthon, kuporogva a tévé előtt és szurkolnék, hogy a pasim észrevétlenül ki tudja lőni az alarmot egy nehéz, de fontos küldetés során, és még meg is ölelget örömében, ha sikerül. A nap végén egész egyszerűen csak ennyi számít.

Az elmúlt hét játéka a Shadow of the Colossus PS4-en - ami egy régi single player játék felújított változata -, tehát csak mi ketten vagyunk így, a kis furcsa csapatunkban, és próbálunk együtt rájönni a hatalmas kőszörnyek megölésének taktikájára. Egy gyönyörű játékról van szó, egy kifejezetten melankolikus darabról, ami arról szól, hogy az ifjú hősnek el kell mennie a világ végére, ahol egy különös entitás segítségét kéri a szerelme megmentéséhez, ezért pedig nagy árat kell fizetnie, de ő hajthatatlan és áldozatkész, hisz szereti és bármit megtenne a lányért. Hát mi ez, ha nem a legromantikusabb közös program, amit párként csak csinálhatunk? :)