Eltűntem kicsit megint, mert az elmúlt pár hétben üzlet volt, nem egy, hanem többféle. Jelenleg próbálok egy új vállalkozás beindításához segítő kezet nyújtani, ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy én is szervezem a dolgokat, utánajárok, telefonálok, emailezgetek. Ami persze idegtépő, mert egyik probléma megoldása generálja az újabbat, de nem baj, megy ez. Lassan, de odaérünk.
Meg volt egy ritka szar napom is, tudjátok, az a fajta, amikor az égvilágon semmi sem jön össze, és mintha valami titokzatos erő a véremet akarná (karma?), úgyhogy másnap már remegve szálltam ki az ágyból, mintha a Végső állomás 6-ot forgattam volna éppen, hogy úristen, remélem, nem esik a fejemre a csillár így éhgyomorra. Szóval úgy kezdődött az a bizonyos nap, hogy felébredtem kellemesen emberi időben, ahogyan azt szeretem. Benne vagyok ebben a prEP dologban (nehogy megfertőzzenek, csodaszer amúgy), ahogy azt már említettem korábbi posztjaim egyikében, ennek vannak bizonyos mellékhatásai azért, egyik közülük a nehéz ébredés. Sosem voltam az ágyból kipattanó típus, de azóta még tovább tart, míg egyáltalán kikászálódom és rendesen magamhoz térek. Az első kávé és cigi létfontosságú, ami persze azért vicces, mert koffeinmentes, de akkor is kell. Szóval becéloztam a konyhában a kávégépet, hogy adjon nekem valami finomat. Miután ez megtörtént, elindultam a terasz irányába, hogy ott fogyasszam el és éledjek fel lassan, aztán csoszogás közben valahogy úgy átestem a saját lábaimon, kvázi pofára, hogy attól a dübörgéstől még a holtak is felébredtek, és persze mindent beterített a kávé, a falakat is szépen kidekoráltam, mint valami absztrakt művész. Én nem is tudom, hogy lehetett abban a bögrében ennyi lötty, de mindenhol ott van azóta is, a párom nagyon örült neki, hogy majd festegethet. De nem vetheti a szememre igazából, mert az ő hasonló akciójának nyomai is sokáig ott éktelenkedtek a konyhánk falán egy időben, és akkor persze minden és mindenki hibás volt, csak ő nem.
Szóval odalett az egyik kedvenc bögrém és békés, lassú felébredés helyett kaptam koffeinszegény zuhanyt a nyakamba, törölhettem fel mindent, szentségelve, mint egy kocsis, aztán el is ment a kedvem az egésztől, inkább nekiálltam készülődni.
Öltözés közben észrevettem, hogy nincs két egyforma zoknim, nem találtam egyetlenegy nyomorult párt sem, ami szintén agyfasz így, hogy szinte minden nap mosok, sőt a mosógépbe vetkőzöm alapból. És akkor bevillant, hogy mert nem pakoltam ki belőle előző este, bár ez akkora sem magyarázta, miért nincs egyáltalán. Mindegy, megoldottam, de bosszantott.
Találkozóm volt egy ismerőssel a házukban, az rendben le is ment, a végén kérte, hogy dobjam ki a városban, mert nagy pakkal indult neki, ezt természetesen teljesítettem, hiszen jó fej vagyok. Éreztem valami zavart a világegyetemben, valami mintha nem lett volna a helyén, de nem tudtam rájönni, micsoda. Nem foglalkoztam vele tovább néhány röpke gondolatnál, mert néha van ilyen, hogy csak befeszülök valamin, aztán rájövök, hogy teljesen feleslegesen. Kitettem a csajt, segítettem a holmijait is kirámolni a csomagtartóból, majd visszaültem és tovább hajtottam. Elkezdtem keresni a telefonomat, mert addig nem foglalkoztam vele, hiszen beszélgettünk. Úgy éreztem, a zsebemben van, persze, a fenéket volt ott, csak a cigim. Akkor esett le, hogy mi zavart: nála hagytam. A házban. Azt is tudtam pontosan, hogy hol. Visszamentem oda, ahol elváltak útjaink az ismerősömmel, végignéztem a környéket, hátha mégis csak elejtettem, de bebizonyosodott, hogy jól gondoltam, mi történhetett. Vagy már felszedte valaki és örül neki. Közben meg akartak büntetni, amiért a legjobb helyen sikerült megállnom, hogy egy percre kiugorjak a verdából, de aztán azt kidumáltam. Anyázás megint, nagy kanyar, hogy akkor irány hazafelé, mert otthonról kellett felhívnom, hogy adja már vissza. Meg úgy másokkal sem ártott közölni, hogy elérhetetlen lettem.
Hazaérve az fogadott, hogy a kutyák széthordták az előző esti popcornt mindenfelé. Folyosó, szőnyeg, kanapé, ágy, jutott mindenhová, néha még most is beleülök egy-egy szembe, ezt sem értem, hogy hozták össze, mintha direkt szívatni akartak volna.
A csaj végül visszajelzett, hogy csak este tudok átmenni a telefonomért, amitől a hideg kirázott, mert tudtam, hogy akkor már az egész családjával találkozni fogok, akik nagyon hangosak és a gyerekek rám szállósak.
Úgy döntöttem, egy életem, egy halálom: megpróbálok meginni egy kávét, hátha nem borulok fel vele ez alkalommal. A mentes elfogyott. Persze! Azt hittem, még van egy dobozzal, aztán rájöttem, hogy már rég megrendeltem, csak basztam átvenni, talán már vissza is küldték a feladónak. Faszomba már, iszom akkor egy igazit, akkor sem nyersz! Igen lassan kitipegtem vele a fényre a dohányzó asztalkámhoz, majd gyorsan letakartam, nehogy beleszarjon egy galamb, mert reális volt a veszély. Végre megpihentem, az idegeim addigra kicsit megfáradtak, egyre inkább úrrá lett rajtam a legyőzöttség érzése, hogy jobb lenne inkább bebújni a takaró alá és sehova sem mozdulni, mert valami vadászik rám, de aztán megembereltem magam és elmentem bevásárolni. Ami a mobilommal könnyebb lett volna, mert abba írom, ami eszembe jut, de mindegy.
Természetesen kifogtam minden piros lámpát, majdnem rám húzták a kormányt, de erre szemem sem rebbent, készültem rá, hogy dacolnom kell az elemekkel. Útközben eszembe jutott, hogy a pasim pár napja kért tőlem valamit, amit azóta sem szereztem be, na majd most, legalább ez az öröm legyen meg. Tudtam, hogy az csak a másik szupermarketben kapható, úgyhogy oda rongyoltam be, telepakoltam a kocsit, vettem három nagy táskányi cuccot, és miután fizettem, rám tört a felismerés, hogy épp csak azt az egyet nem vásároltam meg, amiért bementem. #$@&%*! Bevágtam a kocsiba a cuccokat, mint Doug a virágokat a Diszkópatkányokban, pont olyan higgadtan és óvatosan, aztán mentem még egy kört, ismételgetve a fejemben, hogy mit is keresek, nehogy megint megszopassam magam, azt a szégyent már nem viselném el.
Végre eljött az este, odamentem a megbeszélt időpontban az ismerős házához, aki nyilvánvalóan nem hagyott békén, amíg be nem mentem még egy mentes kávéra, mert elő akarta adni a pár óra alatt megszületett, világmegváltó ötleteit, ami inkább azt jelentette, hogy végig kellett néznem a gyerekek rajzait és felpróbálni a tiarát, ami olyan cukin mutat a világos hajamban, igen, ezt mondta az 5 éves. Mikor végre elszabadultam és botorkáltam lefelé a lépcsőn a félsötétben, úgy szorítottam a korlátot, mint egy nyugdíjas, amikor fagy és tudja, hogy az élete múlhat rajta. Hazaértem egyben, épségben, majd lerogytam az ajtóban és rájöttem, hogy egy egész napom ment el azzal, hogy a saját balfaszkodásaim következményeivel foglalkoztam és gyakorlatilag semmi hasznosat nem csináltam.
Már csak azt vártam, hogy kiadjam magamból mindezt a páromnak, hőböröghessek már egy három percig, aztán nézzem, ahogy játszik vagy dugjunk, valami közös program, de egyértelmű, hogy már aludt, sőt horkolt, ami viszonylag új hobbija, úgyhogy még ez sem jött össze. Mélyen sértő és tragikus.
Hogy lehet elfáradni a semmittevésben? Hát így, vazze! :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése