No para

Most már tudom, milyen "bekerülni a rendszerbe", azt, amiről inkább az idősek beszélnek, hogy elmész egyszer az orvoshoz, aztán sosem szabadulsz, mert mindig találnak valamit, sőt egyre több mindent, és ennek sosincs vége, csak mindenki jól belekeveredik az egészbe. Így vagyok én a pszichiátriával. Isten tudja, hányféle címkét rám aggattak már, mindig van valami új, és ez nem úgy működik, hogy helyette, hanem mellette. A disszociatív identitásokról általában úgy vélekednek, hogy ilyen igazából nincs is, csak mindenféle pszichózisod van helyette. Ezt is próbálták, csak nem működött, most megint ott tartunk, hogy jó, hát azod IS van, DE még ez meg az meg amaz, meg ez ezzel függ össze, az azzal, ez nem is tünet, az viszont talán csak tünet, de nem azé, hanem ezé, és akkor erre szedjünk ezt, de mégse, inkább arra azt, na jó, inkább mindkettőre valami harmadikat.

Szerintem ezeknek fogalmuk sincs. Tök komolyan. Faszt se tudnak. Kapom a diagnózisokat, amikben ebben a pillanatban most épp biztosak, aztán majd jövő héten már nem lesznek. Igazából már nem is hiszek bennük. Hogy vedd komolyan azoknak a szavát, akik mondtak már tízfélét?

Én ezt úgy kezdtem, hogy magam sürgettem a dolgot, adjad a papírt mihamarabb, mondd ki, írd le, mert a dolgok úgy haladnak. Megállapítjuk és kezeljük, nem? Csakhogy a pszichológia nem egzakt tudomány, itt elméletek vannak, azaz soha senki nem biztos igazán semmiben és nem is vállal felelősséget semmiért. Egy ismerősöm apja mesélte, hogy neki 12 kardiológusa van, hát nekem meg jelenleg három pszichiáterem. Csak pszichiáter három, van terapeuta is, aki elvileg csak pszichológus, legalábbis ez a mostani, szóval még van hova fejlődni.

Azt elmondhatom, hogy sokat tanultam erről a területről, még mindig rácsodálkozom, hogy jé, ennek a jelenségnek van neve, ez azt jelenti, nem is tudtam. Például, hogy téveszme. Amit én irracionális félelemnek nevezek, ők téveszmének szokták, jó, hát végülis miért ne. Ebből is látszik, hogy nem olyan hülye az ember, mert azért érzi, hogy az ilyesminek az alapja mindig valamiféle félelem, ezt simán magadat figyelve megállapítod, amikor keresgéled a kiindulási pontját, az értelmét az egésznek. Jó volna most már a címkézgetést amúgy befejezni és valami tényleges megoldással jönni, mert amiben egyre inkább kételkedem, az az, hogy abba az irányba haladunk. Inkább olyan ördögi körnek tűnik az egész, hogy minél jobban piszkálgatják az agyamat, annál inkább elbaszódik. Már nyalom be a gyógyszerek mellékhatásait is, azt viszont nem érzem, hogy megérné, mert az alapproblémák nem akarnak megoldódni. Sőt már azt sem tudom, mi tünet és mi mellékhatás. Az nekem fontos volt, hogy pl. ne hízzak, azzal nincs is baj, de cserébe olyan mellékhatásokat tapasztalok, hogy vakarózom, mintha tetves volnék, vagy az agyam "túlterhelődik", mint a diszlexiásoknak, és így olyasmik történnek, hogy ha három tárgy van egy asztalon, az agyam már túlzsúfoltnak látja és feladja. Komolyan, itt van a szemem előtt a telefon vagy az öngyújtó az asztalon, és nem találom meg, cserébe felforgatom a lakást. Ez csak egy szem példa.

Aztán ezek az ún. téveszmék, amik valójában csak hitek vagy gondolatok, és racionálisan tudom mindegyikről, hogy baromság, az adott szituációban mégis elhiszem ezek szerint. Akkor is, ha mantrázom magamnak, hogy hülyeség. Nem tudom felülírni őket, bármennyire is próbálom. Ha sötétben alszom, akkor elhiszem, hogy a kis plüssdenevérem felettem repked és be akar köpködni vagy beleszállni a hajamba, ezért vagy tízszer felkapcsolom a villanyt, de akkor mindig játssza az élettelen tárgyat. Persze, hogy tudom, hogy ez faszság. Az eredetét ennek is visszafejtettük már nagyjából, tehát van mihez kötni, megvan az az emlék és félelem, amit "utánoz".

Talán épp ezek miatt vagy mellett, vagy mit tudom én, de az eredetileg DID-hez köthető tünetek is felerősödtek, mint pl. a derealizáció. Most már megkérdőjelezek mindent, és tök sokszor érzem, hogy ami történik, az nem lehet igaz, lehet, csak egy álom vagy akármi más, én itt sem vagyok, ez nem is történik meg. Lenn voltunk vidéken pár hete, amikor jött egy kis fagyisbringa, ott csorgott vele az ember a főúton, és hirtelen nem hittem el, hogy ez igaz, mert ez ilyen belső világos cucc, totál megakadt az agyam az egész jelenettől, és persze a többi személyiségé is, ebben mindenki egyetértett, hogy ez itt így nem lehet igazi. Szóval egy ideig győzködni kellett, hogy de. Most sok mindennel így vagyok, hogy ami valami új, váratlan vagy meglepő, az tutira nem valós, és szerintem ezt IS nehezen viseli az agyam, mert jöhet utána olyan nap, amikor az égvilágon mindent letagadok, és hülyének nézek bárkit, aki nekiáll magyarázni, hogy nekem bajom van, mert nincs bajom, a faszért cseszeget mindenki. Hirtelen csak úgy érzem, hogy bizarr az egész, és ez nem történhet meg velem, így az egész pakk. Nem segít ezen sokat a disszociatív amnézia sem, mert még nehezebben követed le és hiszed el, ha kiesik az idő. Elegem van abból, hogy meg vagyok zavarodva. A pasimmal van ez a poénkodásunk, hogy amikor kiakadok és mondom, hogy kész, vége, befejeztem, ő megjegyzi, hogy a betegséget nem lehet csak úgy befejezni, és mivel tudom, honnan van ez az idézet, kicsit visszaránt.

Ha már pasi, bele sem kéne kezdenem, mi volt az elmúlt hónapokban vele is. Úgy láttam, hogy a szemem előtt őrül meg, ami egyébként igaz is volt, csak kezd kijönni belőle, de biztos vagyok benne, hogy ez ismétlődni fog a jövőben, mert a mentális problémák már csak ilyenek. Sok hasonló tünete volt, mint amiket én is tapasztalok, szorongásos és pánikrohamok, irracionális félelmek, rémálmok stb., és ilyenkor nekem kellett észnél lennem; vak vezet világtalant. Annak örültem egyedül, hogy több olyan grounding technika, amik nálam sosem működtek, nála beváltak. Érdekes volt ezeket a tüneteket kívülről látni, és ott volt az a tehetetlenség érzés is, meg hogy pofázni mennyivel könnyebb, mint megélni. Ő is tanult belőlük, most már mondja, hogy pontosan tudja, mi mit jelent és hogy zajlik. Voltak hetek, amikor úgy éreztem, hogy ezt így egyben én már tényleg nem bírom elviselni, túl sok, feladta az agyam, de vissza kellett jönnöm ebből az állapotból újra és újra. Ezen belül is voltak órák, amikor őszintén úgy gondoltam, hogy na most visznek be a pszichiátriára, de őt is, majd foghatjuk egymás kezét ott is, nyálcsorgatva. Most éppen ő újra normális, tünetmentes, de nem telt még el elég idő ahhoz, hogy kijelenthessük, hogy ez így is marad. Inkább csak nincs esemény éppen, ami kiválthatná, csordogál az élet a szokásos medrében, ő is dolgozik, én is, az én dolgaim meg most már csak a szokásosnak minősíthetőek. Kicsit megnyugodtam, hogy megint csak az én őrületem van, mert sokkal rosszabb valaki másért felelősséget vállalni, aggódni, tehetetlenül szemlélni, mint amikor én műsorozok.

Bármilyen furcsán is hangzik, de úgy mondanám, hogy épp jól vagyok. Most, ezen a héten nincs semmi extra, maradjon is így szépen, hadd jusson idő és lelki energia élni az életet, mert az lehetséges még betegségtudat és tünetek mellett is, abszolút lehetséges, és ez egy megnyugtató felfedezés. A pillanatnak kell élni, ennyi, nem kell túlgondolni, agyalni a jövőn, a holnapon. Jókat beszélgetni, játszani, poénkodni, dugni, perverzkedni, dolgozni, csinosnak lenni, egy jó kis séta vagy kocogás, egy óra ugribugri valami zenére, egy kis süti, egy jó masszázs, ezekből legyen valamennyi, az egyszerű, de nagyszerű dolgokból, nekem ennyi elég. Awomen.

U.i.: még mindig Omszkba akarok költözni!

U.u.i: egy ideig azért sem írtam ide, mert elfelejtettem a saját blogom címét, vagy azt, hogyan tudok bejelentkezni. Halálosan komolyan mondom. :)