Ez húzós lesz (1. rész)

Nem, még mindig nem arról fogok írni, amit amúgy egyes emberek már találgattak, azaz hogy mi durvát is csináltam a múltbeli munkám során, ami után hosszú szabira mentem. Nem, nem, nem, azt lezártam, átrágtam, nem éri meg megosztani, bocs.

Viszont hosszú poszt lesz és egész másról fog szólni, illetve úgy is fogalmazhatnék, hogy valami olyannak a kezdete, amiről inkább egy tök új blogot kellene nyitnom. Ez tervben is van, mert totál nem illik ennek a profiljába az egész, már ha van olyanja neki, amiben szintén nem vagyok biztos. Általában csak firkálgatok mindenféléről. :)

Ezt még átgondolom.

Amiről én úgy döntöttem, hogy írni fogok ezentúl (ide vagy máshova), az egy olyan probléma, sorsfordulat, ami még nekem is új. Relatíve. Fél éves körülbelül, már amióta ezzel foglalkozom aktívan. Kérem ezért azt, aki olvassa, hogy ne tekintsen úgy erre az irományra, mint valami tudományos beszámolóra, vagy egy mindenre választ adó posztra, mert én még nem vagyok ott. Összeszedem, amit tudok, megpróbálom a legpontosabban átadni mindezt, de biztos, hogy bele lehet kötni. Van is ott olyan troll, aki minden mondatomba bele szeret, úgyhogy erre számítok is. :)

HOSSZÚ POSZT LESZ! Kérek mindenkit, aki rászánja az időt, hogy elolvassa, hogy legyen nagyon figyelmes. Nem emelhetek ki minden második mondatot, de nem véletlenül szúrok közbe rengeteg extra információt, és nem véletlenül fejtegetek annyi mindent, hanem hogy az olvasó a lehető legjobban megértse, miről is van szó.

Disszociatív identitászavar, régi nevén multiplex személyiségzavar, angol rövidítése DID, tehát így fogom emlegetni ezt követően, mert bazi hosszú elnevezés. Az emberek ismerik, csak köszönhetően Hollywoodnak, összekeverik a skizofréniával. Gondolj Gollamra, a Harcosok klubjára, vagy éppen a pár éves Széttörve c. filmre, bár abban kivételesen jól nevezik meg ezt a személyiségzavart. De filmekből nehéz összerakni a lényegét, mert hatásvadász sztorik, és persze őrületnek állítják be, hiszen az hozza a pénzt, ha az illető és személyiségei pszichopaták vagy legalábbis valami rosszban sántikálnak. A skizofrénia egész más, köze sincs hozzá, bár a mai napig probléma, hogy maguk a szakemberek is hajlamosak összekeverni a kettőt, és emiatt nagyon sok DID-es szed olyan gyógyszereket, amikre nem volna szükségük, és nem is oldják meg a problémát. A DID-re nincs pirula, a kísérőtüneteire, mellette kialakult mentális betegségekre (depresszió, szorongás, hangulatváltozások stb.) lehetnek, de nem magára a DID-re. Erre esetleg pszichoterápia van, valamiféle összemosása a személyiségeknek, de a tudomány jelen véleménye az, hogy a legtöbb esetben nem éri meg, pláne erőszakkal, mert csak azt is elrontják, ami még működött. Ezzel együtt kell élni és a lehető legtöbbet kihozni belőle jó kommunikációval, összedolgozással, elfogadással.

A DID egy állapot, ami azért jött létre, mert az agy bekapcsolt egy sajátos védelmi mechanizmust egy hosszabban fennálló trauma hatására. Igaz, a tudomány most éppen másfelé gondolkodik ezzel kapcsolatban, de valahogy az számomra nem stimmel, nem áll össze azon a módon, amerre tapogatóznak a szakik jelenleg, úgyhogy én azt a vonalat nem akarom itt erőltetni. Ha valaki rákérdez esetleg, akkor kifejtem, de egyelőre maradjunk annyiban, hogy teóriák vannak arról, hogyan és mikor is alakul ki, és inkább foglalkozzunk a ténnyel, hogy van, és az mit jelent a gyakorlatban.

A DID lényege, hogy egy embernek, egy testnek voltaképpen, mondhatjuk így, minimum két személyisége van. Nem, ez nem összekeverendő azzal a jelenséggel, amikor valaki máshogy viselkedik a munkahelyén, máshogy a barátai között és máshogy egy temetésen. A DID azt jelenti, hogy minimum két teljesen más ember, más emlékekkel, más viselkedéssel, más tapasztalatokkal, más gondolatokkal, más érdeklődési körökkel, más szeretem-nem szeretem dolgokkal, szóval szó szerint egy tök másik ember. De ez nem véletlen, és a filmek általában eddig jutnak, hogy azt már nem magyarázzák meg, ez miért történik. Ezek a személyiségek nem csak szórakozásból vannak jelen, nem azért formálódtak, mert csak, mert gyagyás vagy és kész, hanem céllal, mégpedig amire már utaltam: az agy védelmi mechanizmusa kapcsol be, és gyakorlatilag több szeletre osztja a személyiséget, több embert hoz létre azért, hogy bizonyos terheket, feladatokat megosszanak és együtt élhetőbbé tegyék az életet. (És itt jön be a képbe, hogy egyelőre ez csak egy teória, tehát nem voltam túl tudományos, de én ezt a szálat követem, nekem így logikus.)

Azt mondják, a DID egy nyolcéves kor előtt fennálló, tartós trauma hatására alakul ki, tehát amikor az egyén benne van hosszútávon egy olyan szituációban, ami gyakorlatilag teljesen kicsinálja, nyomasztja, bántja, és az agy eljut arra a pontra, hogy valamit tennie kell, hogy ezt valahogy élve és ép ésszel megússza. Nagyon gyakori, hogy olyanoknál jön létre, akiket például gyerekkorukban folyamatosan (akár szexuálisan) bántalmaztak, és a kicsi gyakorlatilag önhipnózist alkalmaz, tehát például elképzel magának egy képzeletbeli barátot, aki aztán "testet ölt", éppen azért ezek az alternatív személyiségek (röviden: alterek) lehetnek fantázialények, állatok is, akik onnantól kezdve ugyanúgy az ő testében élnek, valósak, hiszen ugyanaz az agy kezeli őket, viszont az évek során teljesen saját személyiséget vesznek fel, egyre jobban eltávolodnak az eredetitől. Nagyon sok esetben előfordul, hogy a létrejött új személyiség az, aki onnantól kezdve elviseli a bántást az eredeti helyett, más esetekben viszont csak lelki támasz vagy másfajta funkciója van.

Minden eset egyedi, mert minden emberi agy a maga módján egyedi, nincs két azonos eset, esetleg csak hasonlóak. Ezért minden DID egy egyedi szitu, amit tudományos szempontból persze érdemes összehasonlítani, keresni a közös pontokat, de nincs egy jó válasz vagy megoldás rá.

A személyiségek összességét rendszernek nevezzük, amelyben onnantól kezdve mindenki egy alter, az eredeti személyiség is. Nehéz ezt elképzelni sokaknak, leginkább ahhoz lehetne hasonlítani a jelenséget (ehhez szokták), mint amikor egy ember személyisége egy egész alma, teljes, érintetlen; a DID-ben viszont szeletekre vágják ezt az almát, és a szeletek ugyanolyan valósak, egyik sem áll a másik felett, egyik sem fontosabb a másiknál, hiszen együtt alkotnak egy egészet. Viszont a legeslegfontosabb azt megérteni, hogy ezek a kis szeletkék mind léteznek, egyikük sem csupán kitaláció vagy hallucináció. Ez az, amit sokan képtelenek elfogadni, ha feljön a téma, még a legnagyobb jóindulattal is a többség úgy áll hozzá, hogy továbbra is csak az eredeti(nek gondolt) személyiséget tekintik embernek, a többi pedig csak valami furaság. Megdinkult, aztán kész. Nem, ez nem így működik. Sok esetben, amikor valaki tudomást szerez róla, már valójában rendszerben él 10-20 éve. Ami változik, csak annyi, hogy végre le is esett neki a tantusz.

A DID nem őrület, a különböző személyiségek mind normálisak a maguk módján, tisztában vannak a realitással, van betegségtudatuk és rendkívül jól alkalmazkodnak, működnek együtt szakemberekkel, segítőkkel. Ideális esetben persze.

A tudomány jelenleg vitatkozik arról, létezik-e egyáltalán eredeti személyiség. Nem biztos, és talán egyszer majd kifejtem, hogy miért nem tuti ez. Mint mondtam, egy teória jelenleg, hogy talán nincs is olyan.

Említettem a szerepeket. A DID-hez minimum két személyiség szükséges egy testben értelemszerűen. Egyikük a host, vagy más néven ANP (Apparently Normal Part). Ő az, aki a legtöbb időt tölti a testben, ő végzi el a rutinfeladatokat, gyakorlatilag ő él egy kinti életet, neki ez a feladata, hogy emberként funkcionáljon. Nagyon sokan emiatt azonnal feltételezik, hogy a host egyenlő az eredeti személyiséggel, de ez sok esetben nem így van, úgyhogy ez becsapós lehet. Vannak Rendszerek, melyekben két host is van vagy akár több, ez a nagyokban szokott így lenni általában, tehát ahol már 10-20-ki tudja, hány alter dolgozik együtt. A host gyakran tudatlan bizonyos dolgokban, például nem fér hozzá emlékekhez, különösen a traumát illetően, hiszen ha emlékezne, akkor nem valószínű, hogy el tudná látni megfelelően a feladatát. Gyakori eset, hogy nem is tud róla nagyon sokáig, évtizedekig is akár, hogy ő valójában egy Rendszer része és annak hostja, mert eltitkolják előle. Ez ismét egyedi dolog, az agya maga dönt arról, hogy érdemes-e felvilágosítania a nagyon fontos funkciót betöltő személyt arról, mi is a szitu. Néha a megoldás inkább az, hogy jobb, ha nem.

Persze vannak jelek. Nálam is voltak. Csakhogy ezek a jelek kurvára nem egyértelműek, pláne rohanó világunkban, pláne olyan életvitel mellett, amit én élek, hát a fasz se gyanakodna furcsaságokra. Könnyű ezeket lerázni azzal, hogy fáradt vagyok, túl sokat agyaltam ezen vagy azon, mindenkivel megesik, egy csomóan tapasztalnak ilyeneket stb. Nagyon könnyű elnézni mellette.

A DID egyik legelső jele a host számára az emlékezetkiesés. Egyszerűen eltűnik pár perc, óra vagy akár nap, nem emlékszel semmire. Nálam nap nem volt, de a végén egy-két óra már igen. Jól időzítette, mert nem voltam benne biztos, hogy csak eltűnt az emlék, hiszen jelentéktelen volt, vagy valami komolyabb bajom van. De elkezdett sűrűbb lenni, és egyre furcsább. Általában munka után történt meg, amikor tényleg nagyon fáradtnak éreztem magam, de aztán másnap gondolkodtam azon, hogy nem emlékeztem, mikor aludtam el vagy mit csináltam, mielőtt ágyba kerültem volna. De ez normálisnak érződött, van ilyen. Az tűnt fel, hogy főleg ezek az alvás előtti órák kámforrá lettek, és jó pár alkalom után mondtam a pasimnak is, hogy azért ez nem normális. A tetőpontja az volt, amikor elvileg simán csak elaludtam, másnap mégis tele volt a konyha és a hűtő, és kérdeztem a páromat, hogy te bevásároltál este? BevásároltUNK, miről beszélek, hát elmentünk kocsival, ahogy szoktunk. Hogy mi? Na akkor mentem vizsgálatra, mert kiakadt.

Én mondhatnám, hogy összefostam magam, de nem igazán. Valahogy éreztem, hogy nem agytumorom van nekem, mert mint mondtam, ezek a kis apró furcsaságok az évek során kezdtek kibukni. Ha rákos lennék vagy más szervi baj, akkor nem hiszem, hogy ennyi ideig húzódott volna. De ez a legfontosabb, hogy ki kell zárni minden egyéb magyarázatot, szóval ebbe belementem, és mindenkinek bele KELL, mielőtt egy "ritka" (nem az!) személyiségzavarra kezd el gyanakodni, ami azért nem lehet rögtön a válasz.

Amikor a vizsgálatok nem tártak fel semmi kóros elváltozást, akkor viszont már tudtam. Olvastam róla előtte is, és az alatt a pár nap alatt pedig pláne. Valahogy bevillant és hirtelen olyan természetesnek éreztem, hogy ez lehet a magyarázat. Nem tudom megmondani, miért. Arra tudok gondolni, hogy pláne mivel kutakodtam is már korábban, az agyam úgy érezte, hogy készen állok arra, hogy megtegyem a következő lépést, hogy elkezdjek tudni dolgokat, viszont hagyott rá időt, és ezen a ponton már nem ért sokként, nem ért tragédiaként a felismerés, hogy talán ez a bajom. Sokkal inkább kíváncsiság volt bennem és siettetés. Érdekes, mert azóta nagyon sok beszámolót elolvastam másoktól, és szinte mindegyik arról szólt, hogy az elején nagyon megijedtek és még a diagnózis után is sokáig elutasítóak voltak, én valahogy nem. Én fogtam egy kis füzetkét, elkezdtem írni bele. Elég kaotikusan, szóval elkezdtem például furcsaságokat összegyűjteni, aztán kihagytam tíz lapot, és utána végigvettem néhány alapvető DID-es tünetet, aztán megint lapoztam, és oda felírtam, hogyan is akarom ezt lépésről lépésre csinálni, illetve volt még egy rész, ahova olyasmiket írogattam, mint egy álomnapló, csak nem álmokról, hanem emléktöredékekről vagy ami eszembe jutott, de nem tudtam hova tenni.

Nem azért voltam beszarva, mert DID-es lehetek, mint mondtam. Azért voltam, hogy mi van, ha ennél tovább nem jutok, és nem tudom felvenni a kapcsolatot valaki mással. Számomra az lett volna a valódi tragédia, ha csak sejtek valamit, de sosem kapok választ a kérdéseimre. Szerintem a DID nem gáz, vannak gázos részei a sztorinak, például maga a trauma, de nem maga a diagnózis. A nagyobb problémának épp a felgöngyölítést látom, és minél többet tudok, annál jobban látom, mennyire keveset, és hogy ez még évekbe telhet. Látjátok, mennyit írtam már most nektek is, és ez körülbelül az egész jelenség, az egész téma 0,0000001%-a, Még az alapok sem!

Na de hogy folytassam a történetmesélést, szóval eljutottam erre a pontra, de hát ez egy röhejes öndiagnózis volt, úgyhogy aztán beszéltem több szakemberrel, szerettem volna egy diagnózist nyilvánvalóan, és ez nem egyszerű, mert nagyon sokan hülyék a témához, és nehéz olyat találni, akinek ebben van tapasztalata és jó is benne. Ezért kértem tanácsokat más DID-esektől a neten, hogy kiket ajánlanak, ők kikhez járnak és azok, akikhez járnak, miben hisznek a téma kapcsán, mert sajnos ez sem mindegy. Ez egy elég szomorú része a sztorinak, és nem is akarok jobban belemenni, maradjunk annyiban, hogy találtam egy olyat, aki szerintem elég jó. De még mindig úgy érzem, inkább én tanítom őt, nem ő kezel engem, de ebbe tényleg ne menjünk bele jobban.

A DID rejtőzik, egy rejtőzködő állapot. A szakemberek egyébként harcot vívnak azokért, akikről tudomást szereztek, mindenki akar egyet magának, a saját kis kísérleti egerét. Komoly problémának látják azt is, hogy sok esetben nagyon nehezen boldogulnak, ugyanis többségében olyan páciensek kerülnek eléjük, akiknek sokféle egyéb mentális betegségeik is vannak, csak hogy a depressziót említsem, mint legalapvetőbbet, de más személyiségzavarok is lehetnek, tehát nagyon nehezen különítik el a DID-et, hogy azt vizsgálhassák. Megfigyeléseim szerint az olyan emberek, akiknek nincs ezer más bajuk még mellette, rejtőzködnek. Azt csinálják, amit én. Könyveket vesznek, felcsapják a netet, csoportokban aktívak, esetleg blogokat írnak vagy youtube csatornát indítanak, de nem mennek el laboratóriumi patkányoknak. Sokan tehát sosem kerülnek szakember szeme elé, ezáltal a DID-esek számát is csak megbecsülni tudják. Még mindig ritka betegségként emlegetik, pedig már sejtik, hogy a lakosság kb. 2-2,5%-át érintheti. Van ebben tehát némi felelőssége mindenkinek, akit érint, hogy jobb volna kiállni és együttműködni, hiszen összeadva azt a tudást, amit felhalmoztak, a legjobb célra tudnák fordítani, minden újonnan diagnosztizált DID-es megkapná a lehető legtöbb információt és legjobb segítséget, azonban ott van a félsz az emberekben. Ez a személyiségzavar eleve egy védelmi mechanizmus, akkor márpedig nem szívesen teszed ki magad bármiféle veszélynek vagy megalázásnak.

Nekem úgy tűnik, a DID olyasmi, amit magad is tudsz kezelni, ha nem rémülsz meg és hajlandó vagy utánaolvasni, tájékozódni, önfejleszteni. Az egész tudástár a DID-ről ott van az interneten, sok száz, akár ezer beszámoló, elérhetsz bárkit, akit akarsz, megbeszélhetek hasonszőrűekkel a problémáidat, kérhetsz és adhatsz tanácsot, nem szorulsz arra, hogy egy pszichiáter vagy terapeuta vezetgessen az utadon. Én a köztes megoldást választottam, mert sosem lehet tudni, hogy ki mond hasznosat, viszont ameddig egyelőre eljutottam, azt nem szakembereknek köszönhetem, hanem a legátlagosabb kis szürke egereknek, akik meséltek magukról és a saját Rendszerükről a neten, és marha sok jó tippet adtak, többségében hasznos gyakorlati tanácsokat. Ezt a tudást mára, így fél év után nagyjából rendszereztem a fejemben, megvannak a lépések és az esetleges buktatók is, úgyhogy elég felkészültnek érzem magam.

Hogy jó ötlet-e ezt relatíve nyíltan vállalni? Nem valószínű. Ezzel rögtön kitettem magam a támadásoknak, hogy minden kamu, amit mondok, mert elmebeteg vagyok. De nem, amúgy ez nem így van, ezt próbáltam itt elmagyarázni a hosszú felvezetőben. Amit mesélek, az nem képzelgés vagy hallucináció, a kérdés inkább az, hogy mit nem tudok, miről nincs emlékem és mi is a teljes élettörténetem. Erre egyébként nem is biztos, hogy valaha meglesz a válasz, és sanszos, hogy így a jó, megvan ennek a maga oka. Amit én akarok, hogy minél nagyobb kontrollt szerezzek a saját életem felett, hogy aktív, hasznos tagja legyek a saját rendszeremnek, és emellett erről is ismeretet terjesszek.

És még van, aki azt meri mondani, hogy ez a blog nem forradalmi! :)

(Amúgy nem az, DID témában tényleg sok van.)

Ez egy bevezető poszt volt, amiben úgy érzem, szinte még semmit sem mondtam, úgyhogy ha ti is így gondoljátok, nem véletlen. Ennek nagyon hamar lesz folytatása, jön a 2. rész.