Ez húzós lesz (4. rész) - Belső világ

Nemrég beszélgettem egy sráccal, aki elmesélte, hogy gyerekkorában úgy menekült el a problémái elől, hogy létrehozott a fejében valamiféle belső világot, egy biztonságos, kedves helyet, ahova vissza tudott húzódni, amikor beütött a szar, vagy éppen csak feltöltődésre, békére vágyott. A DID rendszerek belső világa ennek épp az ellentéte: a traumák földje.

Kezdjük azzal, mit is jelent a belső világ szó szerinti értelmében. Egy fizikailag is valósnak tűnő hely a host és a többi alter számára, amit az agy hoz létre abból a célból, hogy könnyebben átlásd a problémáidat, és a személyiségekkel való kommunikációt is segítse.

A legtöbb ember vizuális típus, az agy tehát képekkel magyaráz. Érzéseket, érzelmeket, hangulatokat, múltbeli eseményeket, emlékeket visszaidézni, elemezni egy nehéz, megfoghatatlan, átláthatatlan feladat, csak bízhatsz a szakember útmutatásában. Az agy tehát segíteni akar azzal, hogy testet ölt mindez a szemed előtt, és a legegyszerűbb szimbólumokat, metaforákat használva mutatja meg neked, miről is van szó. Ne feledjük, hogy a belső világok többsége még gyerekkorban jön létre, egy kisgyerek agya építi fel, de ez nem jelenti, hogy nem "frissülhet" a kép. Az életed során felszedett egyéb traumák is beépülnek ugyanebbe a világba, nem csak az vagy azok, amik a (régi nevén) multiplex személyiségzavar kialakulásáért felelősek.

Mint írtam, az emberek többségének szüksége van erre, ám nem mindenkinek. Szerintem akinek a belső világa mindössze egy kis szoba, annak az agya inkább csak az alterekkel való kommunikációt, személyes kapcsolattartást akarja segíteni. A másik személyiségek alapvetően csak hangok a fejedben, viszont amint látod őket, máris szorosabb kötelék, nagyobb bizalom alakulhat ki közöttetek. Ez életben is így van két ember között: minél szorosabb a viszony, minél jobban ismerik egymást, annál jobban hisznek egymásban és törődnek a másikkal.

Emellett olyanok is vannak, akiknek semmiféle belső világuk nincs, vagy ha van is, ők nem mehetnek oda. Ezek szerint az ő agyuk úgy ítéli meg, hogy nincs rá szükségük, helyette más módszert alkalmaz.

Én azzal törődöm, ami nekem van, arról tudok mesélni. Nincs benne még nagy tapasztalatom, egyelőre még épp csak láttam belőle valamicskét. Még mindig ott tartunk, hogy mit is jelent a belső világ a szó szerinti értelmében. Switch után, blackout helyett kerülhetsz oda, nem te irányítod, és elvileg nem is egy másik alter, hanem maga az agy. Olyan helyzet tehát nem alakulhat ki, hogy egyszerre mindannyian egy helyen tartózkodtok, valakinek mindig elöl kell lennie helyetted, ha te éppen ott leledzel. Gyakorlatilag magadhoz térsz, tudatodra ébredsz odaát valamilyen úton-módon. Egyszer csak ott vagy, lehet egy saját szobád, és annak ágyában mintha felébrednél, de lehet, hogy egy másik helyiségben térsz magadhoz az asztalnál ülve, vagy éppen egy réten, ez is egyénileg különbözik. Annyi azonban közös, hogy biztonságos helyen "rak le" az agyad a világon belül.

Eddigi alkalmaim során én eddig mindig az "előszobához" nagyon közeli helyiségben, a saját szobámban ébredtem tudatomra a kapcsolattartóm, fő védelmezőm házában. A legnehezebb talán azt leírni, milyen érzés is odaát lenni. Sokan álomhoz hasonlítják, de az én esetemben ez így nem lenne igaz. Álomnál valóságosabb, a valóságnál álomszerűbb. A legjobban ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor már nem aludtam több napja, és elkezdem a világot olyan szemcsésnek, fura fényűnek, idegennek érezni. Az agy elég hihetőnek ábrázolja a belső világot, tehát ha megérinted a falat, tárgyakat, azoknak ugyanolyan tapintása van, mint a valóságban, és elég jól kidolgozott minden, márpedig az én álmaim sosem olyanok, azok ennél ezerszer elmosódottabbak, sosem látok ennyire erős színeket, ilyen pontos formákat, egyik sem ennyire részletgazdag. Néha van, hogy kicsit homályos a kép, az igaz, de ennek szerintem oka van, nem csak annyi, hogy az agy nem építette fel rendesen a látnivalót. Az én világom színes, míg sokan arra panaszkodnak, hogy sötét, és gyakran vagy mindig este van. Az enyém világos, de borzongató. Korábbi posztban említettem már, hogy a trauma helye nem az a világ, ahol élvezet lenned, azaz mindenképpen vannak benne olyan dolgok, amik rossz érzéseket keltenek benned, ijesztőek, nyomasztóak. Az én világom központja egy sziget, azon élnek az alterek, de nem egy, hanem több nagy házban, mindenki a sajátjában. Az úgynevezett ablak (előszoba) a kinti világra annak a személyiségnek az otthonában van, aki hozzám a legközelebb áll, akivel a legtöbbet kommunikálok, ő tehát a legelérhetőbb mindannyiuk közül számomra. Nem tudom, hogy tenger vagy óceán veszi-e körül a szigetet, de azt igen, hogy szigetcsoportról beszélhetünk, egyiken él a traumahordozó, tehát az a személyiség, aki a legrejtélyesebb, hiszen senkivel sem beszél, nehéz is megközelíteni. Őt eddig egyetlen alter, a gatekeeper látta, bár vele sem túl beszédes.

Az én világomban a szél mindig fúj, ami kicsit horrorfilmszerű, és van magas fű és állatok is, illetve hallani kint és a házból is ezeket a furcsa hangokat, amik miatt kissé parás. Eddig még csak ennek az ingatlannak a közelében jártam, onnan mutogatták körbe, ami szemmel is látható volt közelsége okán. Van a víz, annak partja, van rét, vannak fák, van rövid (nyírt?) fű és kicsit távolabb ez a magas, illetve még messzebb egy sűrű, szinte áthatolhatatlannak tűnő erdő vagy dzsungel. A házon belül sok szoba van, nem jártam mindegyikben, egyrészt mert annyira nem néztem azért körül, másrészt volt, ahova nem tudtam bemenni. Van nappali, van konyha, van fürdőszoba, abból talán több is, hiszen többszintes házról van szó, és van még egy külön közösségi tér, nevezzük valamilyen konferenciateremnek szaknyelven, de egyébként nem arra hasonlít, csak egy jóval nagyobb nappalira. Sok az ablak, de nem hatalmas, gótikus, csak átlagos panorámaablakok. A ház belül is fényes, nem sötét.

Ezen kívül tényleg nagyon-nagyon messze láttam még szinte kivehetetlen épületeket, ezekről csak annyit tudok, hogy az a gatekeeper feladata, az ő világa a világon belül, arrafelé különböző pincék, börtönök vannak, ahol ő féken tartja azokat a dolgokat, amiknek ott kell maradniuk, illetve vigyáz rá, hogy az alterek se eresszenek onnan szabadon semmit és senkit.

Ebben a világban úgynevezett töredékekbe is belefuthatsz, azaz olyan segítőkbe, akik csak egy-egy kisebb probléma megoldására "szakosodtak", jöttek létre. Előfordulhat, hogy épp ők osztanak meg veled egy újabb emléket vagy történetet, ami ismét egy lépéssel közelebb visz a célodhoz. Ezen kívül NPC-k is léteznek benne. Ez egy gamer szleng, azt jelenti: non-playing character, azaz biodíszlet, statiszta, nem alter, nem is fragment, csak van, hogy legyen, ne tűnjön olyan üresnek a világ, amiben csak néhány emberke éldegél, hanem megtelítse élettel; vagy éppen arra jók, hogy eladók legyenek valami boltban; vagy időnként az alterek is kiszakadjanak és beszélgessenek (vagy basszanak) velük, szóval csak az agy újabb játéka ők, akikkel egyébként nem kell foglalkozni.  A személyiségek meg tudják különböztetni őket az új alterektől vagy töredékektől, és azt mondják, hogy a host is meg tudja, ha kapcsolatba kerül velük.

Na de mit jelent mindez? A belső világ arra (is) való, hogy feltárja előtted, legalább távolról megmutassa, hogy mivel is állsz szemben. A sűrű dzsungel, a zárt ajtó, a börtön magát a traumát, traumákat jelképezik. Ezáltal rögtön megkapod azt az információt, hogy egyrészt a gatekeeper ismer sokat, tudja, mi(k) történt(ek), még ha nem is traumahordozó, és ő az, aki ezeket elzárja. Idővel talán közelebb visz, talán megmutatja, miről van szó. Általában a pincék, börtönök is több szintből épülnek fel, kisebbektől a legkomolyabbakig fogva tarthatnak sokféle emléket, rossz dolgot. A másik a dzsungel, amiben nem tudod, mire bukkanhatsz, ha egyszer bemész. Annyit tudsz, hogy az a gatekeeper számára is felfedezetlen terület, nem mert a mélyére hatolni, tehát neked kell majd egyszer. Lehet, akkor már veled tart, de lehet, hogy egyedül kell bemenned. Gyakori, hogy ha egy host "nekiindul", akkor ilyen bejáratlan területeken újabb személyiségekre bukkan, meglehet, meg kell őket menteni, mert benne ragadtak egy csapdában, azaz egy súlyos trauma emlékében vagy bármi másban, de az is lehet, hogy csak ott éldegélnek békében, mint remeték. Ám az is lehet, hogy valami ártó szellemre, vadállatra, démonra találsz, azaz egy olyan traumát társz fel, ami még a többiek számára is ismeretlen. A belső világ ezért veszélyes, nem tudod, mi vár ott rád, de sejted, hogy semmi jó. Ha elég erősnek érzed magad hozzá, akkor szembe kell nézz vele, valószínűleg ajánlott. Hogy mennyi van ezekből? Nem tudod. Az agy abban segít, hogy láss, amikor annak eljön az ideje, eligazít saját magadban, a belső világ bejárása, felfedezése erről szól.

Mikor nyílik ki egy ajtó? Mikor mehetsz be a sűrűbe? Mi van a magas fűben? Kik vannak a börtönökben? Beszél-e veled valaha a traumahordozó? Nem tudod. Még. Rá kell gyere, hogyan oldd meg ezeket a problémákat, hogyan kerülj közelebb a megoldáshoz, mind egy-egy rejtvény, valami feltárandó, feldolgozandó esemény. Az biztos, hogy nem arról van szó, hogy menj oda erővel, lőfegyverrel, kézigránáttal, aknavetővel, és lobbantsd lángra az erdőt, hanem figyeld, mi változik, hogyan viszonyulnak hozzád a többiek, mennyire bíznak benned, mit engednek, a gatekeeper mihez enged közelebb, mit mond el, miben segít és mitől tilt. Elvileg minél erősebb vagy lelkileg, minél inkább készen állsz és minél több mindennel szembenézel, annál világosabban látod, mit is kell csinálni, mi mit jelképez.

Kérdés, hogy jelent-e bármit, hogy a belső világ mekkora. Szerintem ez önmagában nem. Az jelenthet valamit, ha marha sok mindenkit őriznek börtönökben, ha nagyon sok a nem nyíló ajtó, ha rengeteg a be nem járt terület, az már talán beszédesebb, de mivel nem tudod, mennyire komoly problémákat rejtenek ezek a helyek, igazán nem tudod felmérni a helyzet súlyosságát. Lehet, hogy a legtöbb nem is akkora ügy, csak ugyanitt tárolod, vagy egyszerűen érzékenyebb típus vagy az átlagnál, és több sérelmed, törölt emléked van, viszont nem akkora trauma, amikor ezeket fel kell tárnod. Van, hogy az agy olyan problémákat, eseményeket is eltüntet, amiket elbírnál, csak hát megszokta, hogy ezt csinálja, jobb így neked.

A belső világ bejárása minimum évekig tart, de életed végéig is kitarthat, attól függ, mi mindent rejt. Te döntöd el, mennyire akarsz a mélyére hatolni. A szakemberek mindig azt mondják, hogy fel kell tárnod és feldolgoznod a problémáidat, én azonban ebben nem vagyok annyira biztos. Miért jó az nekem, ha előbb-utóbb hozzáférek olyan emlékekhez, amik miatt kialakult a DID, majd ezeket ismét sok-sok éven át kezeltethetem, vagy végleg megkattanok tőlük, annyira brutálisak? Ezt a kérdést a saját terapeutámnak is feltettem, kértem, mondja a szemembe, hogy tudja azt garantálni, hogy nem ront a helyzeten, hogy tényleg megéri, és nem ereszt rám valami sokkal rosszabbat, mint élni egy rendszerben és némi C-PTSD-vel? Nem ment könnyen, tolta a bullshitet, de végül kénytelen volt kimondani, hogy nem, nem tudja garantálni. Ez az igazság, amit soha senki nem akar felvállalni. Neki annyi, hogy hoppá, én viszont végleg rámehetek arra, hogy ő kísérletezget és bízik abban, hogy jó nyomon jár, a helyes úton terelget és majd minden szépen megoldódik, happy end. A boldogság kulcsa a rossz memória, nem véletlenül mondják ezt. A DID nem jó, rengeteg hátránya van, egy mentális betegség, a betegségeket pedig kezelni és gyógyítani kell, így gondolkozik mindenki, de nem mindig ez a helyes. Ezért is örülök, hogy a DID-ben az új irány inkább az, hogy van, amit békén kell hagyni, és inkább azzal törődni, hogy a jelenlegi helyzetből kihozzuk a legtöbbet, jól éljünk együtt, mint hogy magunkra szabadítsuk a poklot, remélve, hogy egyszer talán kinyiffan minden démon.

A belső világ létezése, az abban való tartózkodás, bejárás nem számít hallucinációnak, pszichózisnak, őrületnek. Gyakorlatilag az álmokkal egyenértékű.