Beszéljünk kicsit magukról az alterekről, elsősorban az enyémekről akarok, részletesebben bemutatni a feladataikat, hogy megértse az olvasó, a DID hogyan is működik, mi is a célja voltaképpen, mert néha ez elveszik az egyéb, sokkal érdekesebb infók tengerében.
A DID maga egyfajta menekülés a valóság elől, ez az egész lényege dióhéjban. Ezt olvashatjuk sok helyen, az elsők között írják le a betegségről, de hogy mit is jelent pontosan, azt most példákkal illusztrálva szeretném elmesélni.
Az én három aktív alteremnek megvannak a maguk feladatai, már erről esett szó. Bele lehet erőltetni őket egy dobozba, tehát le lehet írni, hogy egyikük a védelmező, másik a lelki védelmező, harmadik a gatekeeper, de ez így önmagában sokat nem mond, mert minden rendszerben mást és mást jelenthetnek ezek a pozíciók. A feladatok hasonlóak, de nem mindenütt ugyanazok, sőt a személyiségek válthatnak "szakmát" is, tehát felcserélhetik a szerepeket egy idő után, vagy újabbakat csapnak hozzá a már meglévő feladataikhoz, vagy csak egy részüket adják át másnak, sőt olyan is van, hogy éppen nem az a személyiség ugrik be tüzet oltani, akinek ez a dolga, hanem éppen egy másik valami okból kifolyólag.
A host gyakorlatilag az a személy ebben a történetben, akit az agy és az alterek szeretnének minél nagyobb homályban tartani, mert ő akkor dolgozik a legjobban, ha nyugodt, békés, stressz- és feszültségmentes életet él. Ő arra van, hogy éljen, funkcionáljon egészséges(nek tűnő) emberként, a problémákat pedig majd az arra létrejött személyiségek elrendezik.
A védelmező a sérülékeny, szorongó, kellemetlen helyzetekben figyel. Mielőtt tudtam volna a DID-ről, olyanokat tapasztaltam, hogy annak ellenére, hogy tudtam, mennyire rossz napom van, milyen bizonytalan is voltam magamban valójában, annak ellenére sokszor mégis nagyon határozott, magabiztos fellépésem volt, és aztán büszke voltam magamra, hogy de jól megmondtam a magamét, de jól helyt álltam, milyen erős voltam, pedig tele voltam feszültséggel és ártó gondolatokkal. Ilyenkor sok esetben a fő védelmező bekapcsolódott co-conban, tehát megosztottuk a tudatot úgymond, egyszerre voltunk jelen. Ha az autós példánál akarok maradni, úgy magyarázom, hogy ketten fogtuk a kormányt, és akár másodpercenként változhatott, hogy éppen melyikünk irányította voltaképpen az eseményeket. Az alter olyat is tud, hogy beszél helyettem, miközben a gesztusok, mozgás az enyém, és fordítva, sok minden lehetséges. Ez nem annyira feltűnő, mint hinné az ember, inkább csak olyan érzés, mintha átkapcsolnál magadban valamit, és magad sem érted, milyen voltál olyan király, de megtetted, nem? De. Aztán később rájössz, hogy nem te voltál.
A co-con nagy előnye, hogy ott maradsz a jelenben, mindenről tudomásod van, ami történik, mindent látsz, hallasz, része vagy az eseményeknek, nincs emlékezetvesztés, viszont ez egyben a hátránya is. Lehet, hogy abból a szituációból jól kijössz, megcsinálod, viszont mivel mindenre emlékszel, ezért utólag rágod magad azon, amit átéltél. Egy vita után például őrlődhetsz azon, hogy a másik miket vágott a fejedhez, miket mondtál te, amiket utólag megbántál, vagy hogy kellett volna inkább, ez pedig feszültté tesz, emeli a stressz-szintedet, vádolod önmagad, rossz gondolatokat, érzéseket hagy benned, azaz újabb problémát generál. Az agyad tehát hoz egy döntést, hogy melyikkel jársz jobban: ha része vagy az eseményeknek, vagy ha inkább kiüt, elintézi a problémát helyetted az arra létrejött személyiség, és esetleg utólag beszámol róla, hogy nagyjából mi is történt, vagy egyszerűen kussol.
Onnantól, hogy tudomást szerzel a DID-ről, megkapod a diagnózist, az agyad sokkal feltűnőbben, magától értetődőbben menekít el ezekből a helyzetekből, tehát elkezdesz disszociálni, "kiszállni a testedből", mert azt akarod, hogy az a valaki más megoldja a problémádat, akinek ez a feladata. Erre mondja a terapeuta, hogy egészségtelen, és meg kell tanulnod más problémakezelési módokat, megküzdő stratégiákat, amik viszont azok. Azonban az agyad másképp gondolja, és nem olyan könnyű ezeket elsajátítani és az adott szituban alkalmazni.
A másik alterem, a tini feladata épp az ilyen utólagos önmarcangolás kezelése, tehát olyan, mint egy legjobb, mindig támogató barát, aki megnyugtat, pozitív gondolatokat táplál beléd, elterel, neccesebb helyzetekben még előre is hozhat valami jó emléket, ami felvidít vagy legalábbis lecsillapít. Bár ezt nem ő csinálja egyedül, hiszen az emlékek őrzése, tárolása nem az ő feladata, ilyenkor meg kell kérnie a gatekeepert. Ez az alter az én rendszeremben épp a tini, aki egy nagyon életvidám, impulzív, de mellette rendkívül érzékeny emberke, nagyon magas EQ-val rendelkezik. Ő tehát kárt ment gyakorlatilag, ő nem az események része, nem lép közbe, hanem eső után igyekszik a köpönyeg lenni, és általában sikerrel is jár.
A gatekeeper egy sokkal szigorúbb, gyakorlatiasabb védelmező, magát a rendszert, benne az összes altert irányítja, figyel arra, hogy mindenki végezze a munkáját, mellette pedig azt már tudjátok, hogy kezeli az emlékeket, törölhet, de fel is oldhat, és benn tart sok olyat, amit nem szabad látnom. Időnként azonban ő is közbeavatkozik, megfigyeléseim szerint ő az, aki olyan helyzetekben veszi át a kormányt, ami belőlem dühöt vagy agressziót váltanak ki, tehát másokban, mint a védelmező, aki inkább a sérülékenységet igyekszik csökkenteni. A protector első körben az együttműködésben, co-conban hisz, vagy legalábbis szóban érdeklődik, hogy elbírom-e vagy átvegye a helyzetet, a gatekeeper azonban vetődik és kilök, nem alkudozik.
Ezek azok a helyzetek tehát, amikor az alterek tudatosan kapcsolódnak be vagy váltanak át, viszont a triggerekkel szemben ők is védtelenek, így sok az olyan szitu, amikor maguk sem értik, hogyan kerültek előre, vagy hát értik, hogy trigger rántotta őket a vezető ülésbe, de nem tudják, hogy mit is kéne kezdeni a helyzettel.
A disszociáció, ez a menekülési stratégia olyasmi, amit elég nehéz kiismerni. Néha nem érted, miért történik, időnként épp csak alig érzékeled és "elmúlik", máskor hirtelen rád tör és ki tudja, hol áll meg (de: switch a vége), nem tudod irányítani, ezért fel kell tehát térképezni az okát, ami nem egyszerű. Néha van, hogy egy kósza gondolat beindítja, azaz az agy valamiért rögtön menekíteni akar, máskor egész sokáig húzod még egy érzelmileg megterhelőbb szituációban is nélküle. Viszont nem csak a host, hanem az alterek is disszociálnak, van, hogy az egész rendszer, és senki sem tudja, mi történik, és azt sem, hogy ki irányít éppen, na az egy nagyon furcsa helyzet. Szerencsére ilyenben még nem volt gyakran részem, csak olyanban, amikor a hosszabb switch során pár percig fogalmam sem volt, hogy itt vagyok vagy nem, kivel vagyok vagy mi vagyok, és milyen nap van, melyik világ, melyik bolygó. Ez tehát egy külön téma.
A disszociáció leküzdésére vannak bizonyos trükkök, amikkel érdemes megpróbálkozni. Arról a helyzetről beszélünk, amikor elkezdesz "kiszállni a testedből", távolodik el a tudat, nem a jelenben érzed magad, nem önmagadnak, nem ebben a világban. A legalapvetőbb "grounding" technika ilyenkor, hogy megleped az érzékeidet, hirtelen felébreszted magad. Ki kell próbálni, kinél mi válik be a legjobban, de mondok néhány egyszerű példát: fogj meg valami jó hideget vagy kapj be egy jégkockát, igyál egy korty savanyú citromlevet, vágd pofon magad (nálam nem használ), fogj meg valami olyan anyagot, ami nagyon karakteres, szóval érdes vagy ilyesmi. Ez visszaránthat a valóságba. Ha a disszociáció azért kezdődik el, mert nagyon ideges lettél és legszívesebben hazamenekülnél a takaró alá, biztonságos helyre, arra más módszereket kell alkalmazni, akkor valami megnyugtató kell, ez a pánikbetegséghez hasonló, tehát olyan trükkök kellenek. Ez még a gyenge pontom, én egyelőre ilyenkor simán disszociálok, aztán átveszi egy alter vagy kijövök belőle valahogy magamtól.
A trigger szintén egy hosszú téma, az is beindítja a disszociációt és váltást (switch) okozhat. Negatív triggernek azt nevezzük, ami emlékezteti az agyat valami traumára, ezért menekít. Pozitív trigger pedig az, ami jó érzéssel tölt el, tehát épp az ellenkezője történik: nem azért jön előre az alter, mert megment, hanem mert őt éri el valahogy, és önkéntelenül is rohan kiélvezni a dolgot. A triggerek ismerete, számba vétele azért fontos, hogy elkerülhetőek legyenek, vagy éppen pontosan meg tudd mondani, kinek mi a "gyengéje", mi csalogatja elő. Kisgyerek személyiségek számára a legalapvetőbb pozitív triggerek például a játékok, csokik, gyerekprogramok, dalocskák. A felnőtteknél nagyon egyéni lehet, van, akit különböző ételek mozgatnak meg, szóval imádja a pizzát, és ha azt rendelsz, akkor azonnal megjelenik, de okozhatják ezt különböző illatok, hangok (nálunk a fő védelmező egyik gyengéje a kibaszott Family Frost csörömpölése, ami szerencsére nem gyakori élmény, de még mindig járják az utcákat), a kedvenc zeneszámok is ide tartoznak, azokkal is jól irányítható a dolog, vagy illatokkal. Aztán persze témák vagy konkrét események (pl. kutyasétáltatás, egy koncert, egy video megnézése) is lehetnek ilyenek, amik miatt az alter elkezd viszketni és jön az "engedj be". Időnként vissza lehet tartani őket, ha nem annyira erős triggerről van szó, máskor viszont automatikusan váltást idéz elő.
A triggerekről jó, ha tud a környezeted, de "ellened is fordíthatják" ezt a tudást, mármint általában az alterek ellen, ha például nem tetszik nekik, hogy éppen az van elöl, aki. Meg kell válogatni, kinek mondod el, a negatív triggereket több embernek érdemes, mint a pozitívakat. Sajnos most még abban a kezdeti szakaszban járok, amikor a barátok, családtagok számára is új az egész, és egy csomó baromságot csinálnak vagy erőltetnek, ezért néha szemét módon használják a pozitív triggereket, vagy nem elég óvatosan bánnak velük. Lehet, hogy nekik éppen buli vagy hasznos, ha előjön egy másik alter (pl. a pasim számára műszaki cikkekkel kapcsolatos problémák vagy vásárlások esetén), de ez egyébként ártó, ugyanis a switchnek vannak kellemetlen mellékhatásai, kezdve az emlékezetkieséstől a "nem létezésen" át a rosszullétig. Úgyhogy kurvára leszarom, hogy éppen szüksége volna arra az emberre, akkor üzenjen és rajtam keresztül megdumálják, de ne hívja előre, mert az nekem rossz. Ezt lassan talán felfogja.
A DID tehát nem egyszerű, jelentem ki sokadjára, nagyon összetett probléma, helyzet, a "kezdeti" (diagnózis utáni) időszak a kitapasztalásáról szól, és persze tök sok hibát vétetek mindannyian, akik benne vagytok, aztán tanulsz belőlük vagy nem. Türelem, türelem, türelem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése