THE REALEST SHIT

Olvashattátok Pulitzer-várományos posztsorozatomat a disszociatív identitászavarról korábban, nos, most egyszerűen csak egy laza bejegyzést szeretnék összehozni egy érdekes és fontos eseményről, mégpedig magáról az Ünnepről. Az első karácsonyról rendszerben élve, az első együtt bandázásról, akár így is lehetne mondani. Ott kezdődött, hogy tartsuk együtt, naná, persze! Ezek a dolgok szimbolikusak, együtt ünnepeltek, elfogadjátok egymást, mindenki számít, mindenki létezik, erősít, csapatot épít, és egyébként is olyan természetesen helyes dolognak tűnt. Volt előtte a " fogkefe gate ", a pasim hozta a formáját. Szóval neki van pár bogara, amik megosztásáról amúgy letiltott, de erre engedélyt adott, szóval elmesélem röviden, mi is történt. Egyszerűen annyi, hogy a fiú alterem használta a fogkeféjét, mert a színe megegyezett a sajátjáéval a belső világban, összekeverte, van ilyen. A párom persze leszedte a fejét, ne használd az enyémet, baszd meg, vegyél magadnak sajátot,

Vissza a blog eredeti témájához a sok lelkizés és komolykodás után. :) (Hosszú poszt várható, gondoltam is rá, hogy több részletre bontom, de inkább rátok bízom a döntést, hogy letoljátok-e egyben vagy részekre bontjátok, mint az Ír szart szokás mostanában.) Egy figyelmeztetéssel kell kezdjem ezt a bejegyzést: nem való mindenkinek. Aki idegenkedik bármiféle perverziótól, alárendeltségtől-dominanciától, szadizmustól, ne olvassa tovább! Semmi baj ezzel, mindenkinek megvan a maga ízlése. A másik dolog, amit azonnal leszögeznék: vulgáris és nyers leszek. Mindig próbáltam visszafogni magam az online térben, azon belül ezen a blogon is, hogy fogyasztható tartalmat rakhassak le, viszont ez most tényleg nem az a téma, ahol finomkodni szeretnék. Erről nem lehet máshogy írni. Az is hozzátartozik, hogy még egyes testrés(z)eimet is említeni fogom, tehát az is hagyja abba az olvasást most rögtön, aki nem akar ennyire személyes dolgokról tudni. A harmadik fontos megjegyzés, hogy ez

Ez egy lazább poszt lesz, csak gondoltam, megosztom veletek a kedvenc közös dalainkat a magunk történeteivel együtt. Zene nélkül én nem vagyok meg, és egyrészt van olyan, amit amolyan csapatépítőként használok, mások pedig különböző okokból kifolyólag már összekötnek az altereimmel egy életre. Az első magyarázatra sem szorul. Na vajon miért találtam meg magamnak ismét ezt a számot? :) One of me is wiser One of me is stronger One of me's a fighter And there's a thousand faces of me And we're gonna rise up For every time you broke me Well, you're gonna face an army Army of me Ki nem szereti ezt a számot, kinek nem tapad be rögtön? A tökéletes napindító darab, annak is használom. Akármikor, ha felkelek, benyomom a fülest és ÉBRESZTŐ! A kollégista éveim jutnak eszembe róla, amikor hangszórókból üvöltő popzenére keltettek minket, akkor nagyon utáltam, aztán ahogy ébredeztem és lement az egyik kedvencem, rájöttem, hogy jó hatással volt rám, úgyhogy

Egy barátom nemrég a DID-et a láblevágáshoz hasonlította, mármint hogy azzal is együtt lehet élni, meg lehet szokni, alkalmazkodni hozzá. Csakhogy arról, ha elveszíted a lábad, nem mondhatsz semmi pozitívat; ha multi vagy, akkor viszont tapasztalsz néhány igencsak különleges dolgot a saját agyad működésével kapcsolatban, illetve egyéb előnyei is lehetnek. Én például egész életemben rossz voltam matekból és a reál tárgyakból úgy általában, a fejben összeadás nekem olyasmi, amihez inkább előveszem a telefonomat, az a biztos. Sokan vannak így, nem ez az erősségük. Nem így az egyik alterem, a fő védelmezőm, akinek mindez gyerekjáték, fél másodperc alatt kinyög olyan válaszokat, amiken nekem elég sokáig kéne törnöm a fejem, és a végén úgysem hinnék magamnak. Ő okos, ami elég zavarba ejtő, mert hogy én nem. Aztán ott van az olyan apróság is, hogy ha elmegyek bevásárolni, akkor nem nézem az árakat. Értem ez alatt az átlagos szupermarketbe látogatást, amikor csak pakolod be a kosárba,

Úgy gondolom, lassan már mindent tudtok a DID alapjairól, amit talán soha nem is akartatok róla, de azért szívesen. :) Most egy kicsit arról írnék, milyen ezzel együtt élni, mi változott, mióta az első tüneteket észleltem. Először is vannak jobb és szarabb napok. Ezt egyrészt úgy kell érteni, hogy vannak olyanok, amikor magát a zavart sem érzem annyira, tehát " my mind is exceptionally quiet ", illetve hogy én is pozitívabban állok hozzá, igyekszem a jó oldalát nézni, nem pedig valami depibe rántani magam. Az önsajnálat sosem hasznos, nem megoldás semmire, attól függetlenül néha becsúszik, túl kell lendülni rajta. Nálam ez kósza gondolatok formájában szokott megjelenni, aztán elhessegetem őket. Amiben jó vagyok, az ugyebár a problémák mélyre elásása, ez maga a disszociatív identitászavar. :) A DID velejáróit most már maximumra pörgetve érzem, de ez nem jelenti, hogy ne lephetne meg újra és újra, napról napra valamivel, nagyon gyakran vannak elképesztő felismeréseim a

Miközben DID témában kutakodom a youtube-on, gyakran feldob a rendszer más személyiségzavarokról szóló videókat is, amikbe időnként belenézegetek mindössze kíváncsiságból. Ez adta az ötletet ehhez a poszthoz, hirtelen bevillant, hogy írhatnék egy összefoglalót a leggyakrabban előforduló mentális betegségekről. Tudni róluk hasznos, egyrészt bárkinek leeshet a tantusz, majd segítséget kérhet, ha ráillik valamelyik leírás, másrészt pedig családtagjaiban, barátaiban, ismerőseiben is felismerhet egy-egyet, ami után talán könnyebben kezeli őket, hiszen megérti, miért is viselkednek úgy, ahogy. Igen, kihagyok néhányat, mert azt szerintem mára már mindenki tudja, ki is a nárcisztikus vagy a szociopata , sokszor átvettük már. :) Borderline személyiségzavar A BPD az igazi mumus, az ebben a betegségben szenvedők elviselhetetlenek, mindenkit elüldöznek maguk mellől, teátrálisak, manipulatívak, figyelemkurvák, sokan a valódi gonoszokként írják le őket. Elvileg attól alakul ki, hogy gy

Ideje néhány bosszantó tévhitet, előítéletet is tisztába tenni. Annyira nem akartam erről sem írni, mert egyébként felbasz a téma, de megkerülhetetlenek, időnként tutira felhozza valaki valamelyiket vagy céloz rá. Az első és legfontosabb: a disszociális identitászavar nem veszélyes másokra! NEM!!! Ezért volt ártó a Széttörve (Split) film. A DID-et sokan összekeverik a skizofréniával ( Hollywoodnak köszönhetően ), pedig két teljesen különböző mentális betegség: a skizók valóban lehetnek veszélyesek, pl. amikor épp átélnek egy paranoid epizódot vagy hallucinálnak. A DID ártalmatlan, hiszen annak ellenére, hogy persze a különböző személyiségek létezése súlyos zavarnak számít, az egyes alterek a maguk módján úgymond normálisak, tehát olyanok, mint bárki más, nem veszélyesek. Amikor a védelmezőkkel viccelődünk, vagy azt mondjuk, paranoiásak, az félreérthető. Sosem támadnak másokra, pláne nem fizikailag, esetleg verbálisan, azaz pl. kiosztanak valakit, aki már túl sokszor szólt be.

Ez az a poszt, aminek megírását nagyon halogattam, szabályosan fáj belekezdeni, viszont túl kell esni rajta. Erről aztán többet nem szeretnék beszélni, vitatkozni senkivel, leírom az álláspontomat egyszer, és örülnék, ha ezzel nem kellene máskor foglalkoznom. A tudomány ma ott tart, hogy a szakemberek egymás haját tépik, vitatkoznak arról, mi is az a disszociatív identitászavar voltaképpen, sőt egyáltalán létezik-e, vagy csak sok egyéb mentális zavar és betegség keveréke. Azokat, akik hisznek a létezésében nevezem én egyszerűen újhullámosoknak, és én velük vagyok, mert még a józan ész és az eddigi tapasztalataim is azt mondják, hogy nekik van igazuk, még ha nem is mindenben. Emiatt aztán sok sikert olyan terapeutát találni, aki alapvetően jó és még újhullámos is, tehát valójában is segít, nem csak erőlteti a hülyeségeit. Ez alatt pedig azt értem, hogy nézz szembe a problémáiddal, emlékezz, aztán majd megoldjuk, hogy ne zakkanj bele, mert mi mindenhez IS jobban értünk, és bár m