Ideje néhány bosszantó tévhitet, előítéletet is tisztába tenni. Annyira nem akartam erről sem írni, mert egyébként felbasz a téma, de megkerülhetetlenek, időnként tutira felhozza valaki valamelyiket vagy céloz rá.
Az első és legfontosabb: a disszociális identitászavar nem veszélyes másokra! NEM!!! Ezért volt ártó a Széttörve (Split) film. A DID-et sokan összekeverik a skizofréniával (Hollywoodnak köszönhetően), pedig két teljesen különböző mentális betegség: a skizók valóban lehetnek veszélyesek, pl. amikor épp átélnek egy paranoid epizódot vagy hallucinálnak. A DID ártalmatlan, hiszen annak ellenére, hogy persze a különböző személyiségek létezése súlyos zavarnak számít, az egyes alterek a maguk módján úgymond normálisak, tehát olyanok, mint bárki más, nem veszélyesek.
Amikor a védelmezőkkel viccelődünk, vagy azt mondjuk, paranoiásak, az félreérthető. Sosem támadnak másokra, pláne nem fizikailag, esetleg verbálisan, azaz pl. kiosztanak valakit, aki már túl sokszor szólt be. A paranoia alatt azt értjük, hogy minden új emberrel szemben gyanakvóak, és a legapróbb stresszes szituban is be akarnak avatkozni, hogy védjenek, tehát váltanak, hogy ők majd elviselik, ha lebasznak, vagy kiállnak magunkért, ha valaki igazságtalan, szóval így kell elképzelni.
Ők csak kezelik a necces helyzeteket vagy elmenekülnek belőlük. A DID egy védelmi rendszer, tehát az altereknek nem célja másokat provokálni, akik aztán megtámadhatják őket, hiszen éppen ettől félnek állandóan.
De vegyük a persecutoröket, akik a rendszerek bajkeverői. Ők azok a személyiségek, akik komoly fájdalmat hordoznak, amiért a hostot hibáztatják, és emellett irigyek is rá, mert úgy érzik, mindenki csak érte dolgozik, az ő nyomorukat pedig le sem szarják. Magányosak, dühösek, ezért imádnak beszólni vagy direkt kellemetlen helyzetbe hozni a hostot és olykor a többieket is. Ez viszont nem azt jelenti, hogy másokra támadnának, hiszen a lelkük mélyén ők is jó emberek, pontosan tudják, hogy mit jelent bántalmazottnak lenni. Őket olyannak kell elképzelni, mint a szenvedő tinit, tehát tudnak sok hülyeséget csinálni azért, hogy végre figyeljenek rájuk, de a gyerek sem vágja beléd a kést, hanem esetleg magát vagdossa, szóval ilyesmikre képesek durvább esetekben. Időnként van, hogy tényleg messzire mennek, mert depressziósak, olyankor elkövethetnek valódi öngyilkossági kísérleteket vagy komolyan veszélybe sodorhatják az egész rendszert, a testet magát, de a lényeg akkor is az, hogy ők nem másoknak, hanem maguknak ártanak.
A másik fontos: a DID-esek nem hallucinálnak. Amikor hangokat "hallanak", az úgymond normális, nem képzelgés, hanem csak a velejárója ennek a speciális helyzetnek, hogy valakinek több személyisége van. Időnként nehéz ezt eltitkolni, meg kell tanulni faarccal jelen lenni egy beszélgetésben, miközben egy alter beszél hozzád, vagy nem mutatni semmilyen reakciót, ha mondanak valami vicceset. Mindenki fél attól, hogy mások előtt hülyét csinál magából ilyenkor, nagyon kínos kimondani egy választ hangosan vagy elröhögni magad a "semmin" (mármint így látszik kívülről), úgyhogy ezen mindenki dolgozik, igyekszik odafigyelni, csak hát nem mindig sikerül. Aki beavatott, az előtt egy fokkal kevésbé ciki, pláne akkor, ha nem kínos csend vagy valami elítélő tekintet a reakció a részéről, hanem érzed, hogy elfogadó ezzel kapcsolatban és lazán veszi.
Elfogadás. Nagyon jól esik a többi személyiségnek, ha a host családtagjai, barátai őket is számításba veszik, tehát nem úgy viselkednek, mintha ők nem léteznének vagy csak valami furaságok volnának. Azt gondolom, hogy mások számára talán ez a legnehezebb rész, ez eltarthat évekig is, mire tudatosul bennük, hogy itt tényleg több személyiségről van szó, akiket nem hagyhatsz otthon, nem tűnnek el, hanem aktív részei az életednek, a leghétköznapibb helyzeteknek, beszélgetéseknek is. Tehát ha leülsz valakivel egy kávéra magánéleti dolgokról trécselni, azt sanszosan legalább egy másik alter is hallja, neki is van véleménye róla egyébként, csak a barát(nő) ezt nem veszi észre. A többi személyiség a hosthoz közel álló emberekkel is törődik, ők is rokonszenveznek velük, ezért kicsit bántja őket, hogy ebből semmit sem kapnak vissza, még egy "sziasztok"-ot sem, hanem totális ignorálás van. Az alterek egyébként nem tartják saját rokonaiknak a szülőket, testvéreket, nem gondolják párjuknak a pasidat, nem tekintenek az ő háziállatukként a kutyáidra, de egyértelmű, hogy jól ismerik ezeket az embereket vagy állatokat, és közelebbi kapcsolatot éreznek velük, igyekeznek jó fejek lenni velük.
Azt is a szívükre veszik, ha valakinek nem tetszik, ha épp ők vannak elöl, és basztatják őket, hogy váltsanak "vissza" a hostra. Nálunk ez a húgom szokása, és emiatt morognak is, hogy ne akarja már ő megmondani, ki mikor válthat.
Az a legjobb, amikor a hozzád legközelebb álló emberek azért valamiféle kapcsolatot az alterekkel is kialakítanak, akkor nincs dráma ilyesmikből, hanem szépen kialakul velük is a saját viszonyuk, ami lehet közelibb vagy távolibb, de azért úgy könnyebb minden.
Ha a többi személyiség jelenléte zavaró egy-egy szituációban, meg lehet kérni őket a távozásra, általában megértik, ha egyedül akarsz lenni vagy kettesben valakivel, nem fognak zavarni. A host sokszor tudja érezni valamilyen formában a többiek jelenlétét, amiben a diagnózis után egyre ügyesebb, amikor már személyes kapcsolatba is került velük, azaz egyre nehezebben rejtőznek el előle. Én egyelőre ott vagyok, hogy nem mindig tudom pontosan eltalálni, hogy ki is van közel, de azt vágom, hogy valaki van. Ennek ellenére természetesen előfordulhat, hogy túl kíváncsiak vagy parásak, és akkor azért figyelgetnek.
Az alterek személyisége is ugyanolyan összetett, mint bárki másé, hiába mondhatjuk, hogy a feladataik persze együtt járnak tipikus személyiségjegyekkel, ez nem azt jelenti, hogy más tulajdonságaik, érzéseik, ellentmondásos cselekedeteik vagy gondolataik nincsenek. Van, aki higgadtabb, tárgyilagosabb típus, más szenvedélyesebb, hirtelen haragúbb, de csak olyan mértékben, ahogy ez az átlag embereknél is előfordul. Az ő életcéljuk, az ő munkájuk a rendszer fenntartása, a host segítése, úgyhogy időnként sokkal komolyabban vesznek egy-egy érzelmi megrázkódtatást, stresszes helyzetet, beszólást vagy hasonló eseményeket az életedben, hiába mondja mindenki más, köztük te is, hogy felejtsd már el, engedd el, néha egy napig pattog rajta, aki olyan. Van, aki kevésbé tud lazítani, mások viszont keresnek hobbikat kívül vagy belül, ők is szeretnek más emberekkel kapcsolatba kerülni, beszélgetni, zenét hallgatni, játszani, olvasni vagy nézni valami filmet, tehát vannak abszolút átlagos, lazulós dolgaik is.
A valódi mumus a DID-ben nem az alterek és hogy beszélnek hozzád a fejedben, hanem a disszociáció. Ha valaki elöl van helyetted, te pedig "ájulatban", az nem veszélyes, hiszen úgymond van, aki vigyáz rád, a testre, képben van, intézi a dolgokat. Disszociáció alatt viszont egyre inkább veszíted el azt, hogy mi is történik, hajlamos vagy hülyeségeket beszélni, csinálni, pl. kapcsolgatsz egy nem létező villanykapcsolót egy fél percig, vagy simán teleszórod a kaját sóval cukor helyett, szóval ilyen kis veszélye, ennek ellenére azért valahogy működik a robotpilóta üzemmód, tehát mondjuk ha autóvezetés közben disszociálsz, mégsem hajtasz a fának vagy bele valaki másba, az alapfunkciók működnek, csak az nem szokott, amikor közben megpróbálkozol elvégezni valami más feladatot. A disszociáció, ha komolyabban lecsap, körülbelül ahhoz hasonlítható, mint amikor az álom és az ébrenlét közötti fázisban vagy, tehát kicsit tudsz is magadról, de még nem állt össze a kép, hogy hol is vagy és tele vagy mindenféle fasz gondolattal. Közben felléphet diszfória is, tehát még a saját tükörképed is furcsa, idegen, vagy hirtelen nem ismered fel, kivel is beszélgetsz, mivel éppen a két világ között lebegsz valahol. Ismétlem: akármilyen parásan is hangzik (és mindenkinek vannak is belső félelmei ezzel kapcsolatban), a tudatalattid azért fogja a kormányt, emiatt nem történik semmi nagy gáz, simán csak a tudatos részt kavarja meg.
Disszociálni az alterek is tudnak, van, hogy az egész rendszer, eltarthat időnként néhány percig, rosszabb esetben órákig, bár nekem olyanom még nem volt. Ezt ahhoz lehetne hasonlítani, amikor megakad a fogaskerék, és erőlteted, hogy ismét mozgásba lendüljön a gépezet. A végén valaki megjelenik: te jössz vissza vagy történik egy váltás.
Ebből mit érzékel a külvilág? Az esetek többségében annyit, hogy megakadsz abban, amit mondani akartál, vagy legalábbis elég lassan bírod kinyögni a mondatot, hiszen közben küzdesz a disszociációval. A legelső "grounding" technika a sűrűbb pislogás, szemtágítgatás, fejrázás (mint amikor pl. a hirtelen rád törő álmosságot próbálod elhessegetni), a tovább tartó disszociációt úgy szokták szemtanúk leírni, hogy "kizoomolsz", szóval rámeredsz egy pontra, mintha erősen el volnál gondolkozva. Váltás előtt ugyanezek a "tünetek". Amit látsz, az voltaképpen a disszociáció része, maga a switch hirtelen történik, mint amikor végre átkapcsol a kapcsoló, mozgásba lendül a szerkezet, ez mindössze egy-két másodperc. Viszont váltás nincs némi disszociáció nélkül, szóval nem történik meg meglepetésszerűen, mindig van előtte legalább pár másodpercnyi látványos "megakadás".
Nehéz ezt leírni és elképzelni, úgyhogy belinkelek egy videót a kedvenc youtube csatornámról. Ebben a szituáció az, hogy a host elkezd beszélni a témáról, ami triggereli a gatekeepert/védelmezőt, aki emiatt előre jön, az elején ki is vehető a belső párbeszéd, vita kettejük között, érezhetően feszült is kicsit. A védelmezők általában nagyon határozottak, különösen a rendszer főnökei, ami érthető. Ez nekem ugyanannyira érdekes, hiszen nem látom magam kívülről, csak ilyen videókat látva bólogatok, hogy ezek szerint így néz ki, és el tudom képzelni, mi zajlott közben a háttérben.
A felvételen a disszociáció kb. 1:20-nál kezdődik.
A váltás tehát nem olyan, ahogy a hollywoodi filmek ábrázolják, nincs fényre történő másodpercenkénti rapid switch, mint a Glassban. :) Az agynak ráadásul meglehetősen megterhelő a váltás, emiatt hamar érezni a fejfájást, émelygést, szédülést.
Szintén fontos, és gyakori tévhit, hogy a belső világ létezése pszichózisnak, azaz őrületnek számítana. Annak bejárása, az ott tartózkodás az álmokkal egyenértékű.
Szintén fontos, és gyakori tévhit, hogy a belső világ létezése pszichózisnak, azaz őrületnek számítana. Annak bejárása, az ott tartózkodás az álmokkal egyenértékű.
Remélem, így már tiszta, miről is van szó, ez már azért sokadik része volt a posztsorozatnak. Ha kérdésetek volna, tegyétek fel nyugodtan kommentben vagy privátban!
Várom a folytatást!
VálaszTörlés