Merry DIDmas!

Olvashattátok Pulitzer-várományos posztsorozatomat a disszociatív identitászavarról korábban, nos, most egyszerűen csak egy laza bejegyzést szeretnék összehozni egy érdekes és fontos eseményről, mégpedig magáról az Ünnepről. Az első karácsonyról rendszerben élve, az első együtt bandázásról, akár így is lehetne mondani.

Ott kezdődött, hogy tartsuk együtt, naná, persze! Ezek a dolgok szimbolikusak, együtt ünnepeltek, elfogadjátok egymást, mindenki számít, mindenki létezik, erősít, csapatot épít, és egyébként is olyan természetesen helyes dolognak tűnt.

Volt előtte a "fogkefe gate", a pasim hozta a formáját. Szóval neki van pár bogara, amik megosztásáról amúgy letiltott, de erre engedélyt adott, szóval elmesélem röviden, mi is történt. Egyszerűen annyi, hogy a fiú alterem használta a fogkeféjét, mert a színe megegyezett a sajátjáéval a belső világban, összekeverte, van ilyen. A párom persze leszedte a fejét, ne használd az enyémet, baszd meg, vegyél magadnak sajátot, és így is lett, végül lett saját keféje. Hogy ez miért is fontos egyébként? A legnagyobb elismerés egy alter számára, ha valaki teljesen független, önálló emberként kezeli, aki ne használja már az ő fogkeféjét, mert nem szeretők. Ha én használom, abból nem lesz ekkora vircsaft. Szóval a pasim az őszinte felháborodásával maximálisan elismerte és megerősítette őt abban, hogy létezik a saját jogán, ő nem én vagyok és használjon saját fogkefét. Nem is lett belőle sértődés, azóta boldogan tart egyet.

A szimbolikus fogkefe. A többiek egyelőre nem látják értelmét sajátnak, nem is beszéltünk róla igazából, de ők nem is jönnek annyit előre, mint a srác, úgyhogy valószínűleg tényleg felesleges volna.

Az ünnepeket megelőző néhány nap olyan jó hangulatúan kaotikus volt. Ennyi switchem még sosem volt, ráadásul ezek gyors, mindössze pár másodperc alatt lezajlott váltások voltak, mindenki egyre jobb lett benne, még a tininél "akadozik" a folyamat kicsit. Az ajándékvásárlást nem lehetett megoldani co-conban, hiszen akkor oda a meglepetés ereje, szóval próbáltuk teljesen elhatárolni egymást ilyenkor, ami igazán persze nem volt lehetséges, pl. vásárlás közben a rengeteg trigger sokszor előre rántott mindenkit, olyankor megpróbáltunk nem bekavarni a másiknak. Ebben szintén a páromnak és a fiúknak is volt szerepük, mert sok mindent inkább rájuk bíztunk. A fiú alterem például több órán át vásárolt M.-mel, aki persze örömét lelte abban, hogy időnként használja a pozitív triggereket is, szóval kemény menet volt nem lebukni egymás előtt. De jó volt, tényleg jó, minden negatív tünete (fejfájás, fáradtság) ellenére.

A többi szereplőnek is hasznos volt az életemben, mármint értem ez alatt a páromat és a fiúkat, mert egyszerűen kénytelen voltak benne ragadni olyan helyzetekben, amikor ott egy alter és beszélgetni kell vele, tovább vásárolni, lógni együtt. Jobban megismerték a személyiségeiket, a tulajdonságaikat, véleményeiket, és ami a legfontosabb, hogy hozzászoktak a gyors váltásokhoz és az új személyiség felismeréséhez. Először még zavarba jöttek, "lereagálták", aztán amikor ez már a sokadik alkalommal történt meg, már az ő agyuk is csak alkalmazkodott az új emberhez és lazán témát váltottak, máshogy viselkedtek. Ezt maguk mesélték el nekem, hogy tök érdekes volt számukra is, és hogy egyre inkább kopott ki az az idegen emberrel vagyok érzés.

A tini alterem vette talán a legkomolyabban a készülődést, ő vette magára a dekoráció elkészítésének felelősségét, hadd ő, hadd ő, hadd ő! Szerintem többet költött a csomagolásra, díszítésre, mint magára az ajándékokra. Minden nagyon élénk, színes lett, sok masni, csillám. A többiek becsomagoltatták az ajándékaikat a plázában profikkal, ő természetesen nem, megcsinálta kézzel itthon, mint én is. A párom segített neki, úgyhogy még egy-két nappal később is tiszta csillámpor volt a haja búbjáig, ahogy én is mindenhol, nem beszélve a szőnyegről, bútorokról, kanapéról, ágyról. :)

24-én én annyit vállaltam be, hogy megfürdettem a két kutyát, ami két és fél órámba telt, és ez alatt az idő alatt mindenki felszívódott, "dolga lett", hogyne! Csináltam még sütit, aztán ennyi. Elég fáradékony vagyok az ilyen váltásokkal bőven tarkított napokon, ahogy az egész rendszer az egyébként, ezt nem csak én érzem, ahogy a fejfájást sem. Megegyeztünk, hogy az ünneplést co-conban oldjuk meg, amikor csak lehet, hogy senki ne érezze "kirúgva" magát belőle, de egyértelmű, hogy ez nem egészen tartható, csak egy naiv elgondolás, a triggerek erősebbek. Ajibontáskor mindenki előre jött azonnal, és ez így rendben is volt, az elvégre az ő pillanata. Időnként tudtam nézni ilyenkor csak valahogy a headspace-ből, ami co-con lehet, csak nem én vagyok elöl, azaz a domináns; nem tudok belenyúlni, csak kiszólni esetleg, de azt sem tudom még irányítani, véletlenszerűen történik meg, ha kivételesen ki is tudom mondani, amit akarok, amúgy csak az alterek hallják. Ők ebben jobbak; ha ők jönnek be hasonlóan, tudnak beszélni vagy mozdulni is. Gondolom, ebben tudok majd fejlődni.

Amiben már megtettem, az egy hozzáállásbeli dolog, azaz hogy egyre ritkábban gondolok úgy a testemre, hogy "enyém, testem, én", egyre gyakrabban mondom, hogy "a test". Ez nehéz, ha leélsz sok-sok évet úgy, hogy az egyben te vagy, a tiéd, egy vagy vele, aztán kiderül, hogy nem. Sokat számítanak erről a visszajelzések másoktól, amikor elmesélik, a többiek hogy használják a testet, mennyire más a mimikájuk, gesztusaik, szokásaik, és szép lassan beépül, hogy csak egy eszköz. Te te vagy, nem a tested, nem veszítettél el semmit, nem vették el tőled, nem vagy kevesebb semennyivel, mint voltál. Mégsem tekintesz rá csak úgy, mint egy darab húsra, szóval inkább az van, hogy mindenki a magáénak érzi, de továbbra is te a leginkább, hiszen a te megjelenésed egyenlő vele, én a belső világban is úgy nézek ki, mint a testem. Ez egyébként nem törvényszerű a rendszerekben, van, ahol senki sem viseli azt a külsőt valójában, sőt meg is tud változni idővel "odabent". Ezen a dolgok azok, amiktől mindenki fél az elején szerintem, hogy úgymond elveszíted önmagad, egyenesen kiderül, hogy te magad is csak egy alter vagy. Aztán emésztgeted ezt egy ideig, és a végére rájössz, hogy akkor mi van? Úgy alakult, hogy mindannyian létezünk a magunk jogán, mindannyiunknak feladata van a rendszerben, aztán egyszer integrálódunk vagy nem. Számos dolog, ami korábban parásnak tűnt, feszkót okozott bennem, már nem tartok ilyesmiktől. Ezt jelenti a magabiztosság a DID-ben szerintem, amikor végre tisztán látsz, és éppen ezért nem is félsz tőle.

Úgyhogy a közös ünneplés nem csak az alterek befogadását jelentette, hanem számomra ezeknek a gondolatoknak a beemelését is, a tényleges elfogadást, ami közhelyesen önmagunk szerepének, lényének elfogadását jelenti. Amikor az "én" helyett megjelenik a "mi", és nem azért, mert erőlteted. Érdekes, hogy mióta elindultam ezen az úton, a főnökasszonyt is egyre közelebb érzem magamhoz, most már kezdem kapisgálni, hogy ő erre vár velem kapcsolatban, ezért tart távolságot, és egyre nyitottabb lesz felém, ahogy közeledik az a tantusz a földhöz.

Csak lelkizős lett a végén!

Szóval vissza a karira: a srácnak a pasimék vettek egy horgászbotot. Ő végigpecázta a fél életét, a belső világban a tengerparton lakik, és azt eszi, amit fog, ahogy ő szokta mondani, bár ez oltári kamu, mert amúgy rohadtul nem. :) Azt is, aha, megeszi, de amúgy tele van a hűtője bolti cuccokkal. Mindenesetre jó ötletnek tűnik, hogy akkor éljen ebben a hobbinak idekint is, csak más a képzelet és a valóság ugyebár, valójában nem ért hozzá, sem a hazai halfajtákhoz, sem a szabályokhoz, sem a felszereléshez. Úgyhogy ha csinálni akarja, vizsgát kell tennie, amitől agyfaszt kapott első körben, hogy de miért nem lehet csak úgy odamenni és belógatni a botot. Mert nem a te tavad, azért. Nekem van egy nagyon kicsi tapasztalatom ebben, de minimális, én még mindig a gyerekkori kis botommal, illegálisan szoktam csak a bokrokban pecázni, ha esetleg néhány évente csatlakozom egy társasághoz, szóval az úgy inkább egy hangulat, és szinte csak csaliméretű halakat fogdosok.

A lányok főleg csajos dolgokat kaptak tőlem/tőlünk, bizsuk, ékszerek, "testdekort" úgy általában, szóval mindent, ami ebbe a kategóriába tartozik. A smink fontos, mert tök más szokásaink vannak ebben, mást tartunk jónak, máshogy érezzük jól magunkat. A főnökasszony például elég fiús típus, ha az öltözködését nézzük (egyszerű póló, farmer), mégis erősen sminkel, a belső világban mindig megcsinálom, hogy egyszerre tűnik olyan letisztultnak, egyszerűnek, mégis vérprofi, határozott vonalvezetés, színek. A kiscsaj ennél bohókásabb, ő csak magára önti a színeket, nem figyel oda annyira a részletekre, nem dolgozza egybe olyan szépen a sminket, nem feltétlenül ügyel a színharmóniára sem. Máshogy, mást akarnánk használni mindannyian, és miért ne? Úgyhogy ezt akartam "hivatalosan" is áthozni a külső világba, szóval hogy csináljátok, ahogy szeretnétek.

A lakás egyre telítettebb olyan holmikkal, amikhez nekünk nem sok közünk van a párommal, nem is a mi ízlésünknek felelnek meg, hanem az alterek tulajdonai, és ez tök jó! Jó, hogy ő is ennyire toleráns, elég könnyen ugorja az akadályokat, simábban és hamarabb alkalmazkodik, mint én, mindig el tud gondolkodtatni, és ez nagy segítség. Nagyon érdeklődő, szóval ő magát a jelenséget is kíváncsian figyeli, sokat kérdez, megpróbáljuk neki elmagyarázni, mit hogy élünk meg, és ez rengeteget számít, ha valakit nem taszít az egész és  nem csak tolerálja. Megfigyeléseim szerint kétféle embertípus van, már ami a DID-hez való hozzáállást illeti: az első csoport szomorúnak találja, csak a betegséget látja, nehezen érti meg, hogy működik, és inkább nem is akar róla sokat tudni; a második pedig különleges, izgalmas dolognak tartja, és szinte valamiféle emberfeletti lénynek kezdesz tűnni a szemében, aki olyat tud, amit ő nem. A legjobb a köztes állapot, de ha valakinek új a dolog, akkor a két véglet valamelyikét szokta "választani". A lesajnálásnál, odaszúrogatásoknál a lelkesebb hozzáállás persze kellemesebb, szóval vannak emberek, akikben könnyű most csalódni, amikor felhasználják ellenem a tudást, kiérződik a megvetés, lekezelés. Ilyenkor felsorakoznak mögöttem az alterek, azonnal csatasorba állnak, megerősítenek benne, hogy csak egy szar, EQ- ember, aki megérdemli, hogy a nyakára lépjek.

You're gonna face an army, bitch. :)