Ez húzós lesz (8. rész) - Terápia

Ez az a poszt, aminek megírását nagyon halogattam, szabályosan fáj belekezdeni, viszont túl kell esni rajta. Erről aztán többet nem szeretnék beszélni, vitatkozni senkivel, leírom az álláspontomat egyszer, és örülnék, ha ezzel nem kellene máskor foglalkoznom.

A tudomány ma ott tart, hogy a szakemberek egymás haját tépik, vitatkoznak arról, mi is az a disszociatív identitászavar voltaképpen, sőt egyáltalán létezik-e, vagy csak sok egyéb mentális zavar és betegség keveréke. Azokat, akik hisznek a létezésében nevezem én egyszerűen újhullámosoknak, és én velük vagyok, mert még a józan ész és az eddigi tapasztalataim is azt mondják, hogy nekik van igazuk, még ha nem is mindenben.

Emiatt aztán sok sikert olyan terapeutát találni, aki alapvetően jó és még újhullámos is, tehát valójában is segít, nem csak erőlteti a hülyeségeit. Ez alatt pedig azt értem, hogy nézz szembe a problémáiddal, emlékezz, aztán majd megoldjuk, hogy ne zakkanj bele, mert mi mindenhez IS jobban értünk, és bár még a szervi panaszokkal foglalkozó dokik sem tudnak kezelni számos bajt az életben, a pszichiáterek és pszichológusok természetesen ez alól kivételek. Az ő magabiztosságuk olyasmi, amiről példát lehetne venni: hülye vagy, de legalább hiszel magadban, és ezáltal javul az életminőséged.

Először gondoljuk át, mi is a DID, azaz ahogy a régiek időnként nevezik, önhipnózis. Ez a betegség akkor alakul ki, amikor a gyerek elviselhetetlen traumát él át, és nincs hova menekülni előle, nincs vége, át kell élni újra és újra, egyre csak rosszabb lesz, egyre kétségbeesettebb, egyre gyengébb, aztán eljön egy pont, amikor nem bírja tovább, és megszületnek az alterek, akik átveszik tőle a terhet, vagy legalábbis kárt csökkentenek.

Rögtön le kell írni azt is, hogy épp az újhullámosok szerint soha nem is létezett úgynevezett eredeti személyiség, hanem a kb. 7-9 éves kor környékén kialakuló egy darab személyiség sosem áll össze ezekből a darabkákból. Ez nekem nem logikus, de most ezen az állásponton vannak éppen.

A lényeg, hogy megszületnek tehát a védelmezők, akik onnantól kezdve elviselik a gyerek helyett a traumát, vigasztalják, az agy elzárja az emlékeket. Így tehát gyakorlatilag nem leszel normális, de túléled valahogy, képes vagy funkcionálni, felnőni, és valamiféle életet élni.

A DID az elviselhetetlen, feldolgozhatatlan trauma betegsége, na és akkor jön a többes személyiség létezésében nem hívő terapeuta, és azt mondja, dobjuk be a kavicsot a tóba, és meglátjuk, mi lesz belőle. El akarja érni, hogy emlékezz, hogy ez a védelmi mechanizmus eltűnjön, és maradj csak te, akinek onnantól hozzáférése lesz ahhoz, hogy sok éven át erőszakolta a saját apja, vagy hogy ketrecbe zárva tartották, kutyakajával vagy a saját fekáliájával etették, vagy hogy egész gyerekkorában halálfélelme volt. A DID nem puszira jön létre olyan problémák miatt, hogy anyám nem szeretett eléggé, vagy megcsalt a férjem és depis vagyok emiatt.

(Ez az egyik oka egyébként a nem emberi személyiségek létezésének. A gyerek is érzi, tudja, hogy úgy bánnak vele, ahogy egy emberrel nem szabadna, nem méltó, pl. úgy bánnak vele, mint egy kutyával, ezért az agy létrehoz egy kutyát, aki onnantól elviseli a bántalmazást, az eredeti/másik személyiség pedig függetlenítheti magát tőle, nem vele történik.)

A régiek azt mondják, a terápia erre a fajta mentális zavarra átlagosan 7 év. Ez azt jelenti, hogy ők eljuttatnak arra a szintre, hogy az összes személyiséged eltűnjön, azaz egybefésülik, -olvasztják őket, és akkor neked majd jó lesz. Aztán utána még egy pár évtizedet persze eltöltesz azzal, hogy valahogy túl tudj lépni mindazon, ami történt, de ők ezt gyógyulásnak nevezik.

A pszichológia nem hisz a feldolgozhatatlanban. Szerintük az, ha te nem produkálsz hülye tüneteket, nem futsz el a problémáid elől, nem nyúlsz alkoholhoz, drogokhoz, szexhez, a probléma megoldódik, ott fogsz állni, mint egy teljes egészséges ember, akin nem fog a golyó.

Valójában viszont van, amit nem lehet megemészteni. Egyszerűen nem lehet. Van az a pont, van olyan trauma, amiből az egyetlen kiút, ha nem emlékszel rá, ez az egy javítja jelentősen az életminőségedet. Igen, ennek megvan a maga árnyoldala, a DID. A kisebbik rossz. A disszociatív személyiségzavarral, az alterekkel együtt lehet élni, a traumával nem biztos, ezt senki sem tudja garantálni, de nem akarják kimondani.

Sokakkal beszéltem én már, ami során az a kép állt össze a fejemben, hogy akinek nem olyan terapeutája van, aki az erős rendszer létrehozására törekszik, az gyakorlatilag rottyon van, és azon is lesz, aztán nyilván ennek elkendőzésére megkapja a maga kis piruláit, és mint egy robot, ismételgeti, hogy ő gyógyul, mert azt mondja neki az okos szakember. Évtizedek után is gyógyul, aztán ha belekérdezel, akkor leesik, hogy egyre szarabbul van. A többség ott tart, hogy a védelmi rendszert meggyengítették, viszont ezen a szinten megakad minden, innen nincs továbblépés, hanem csak tüneti kezelés van.

Mondok egy példát. Beszéltem egy kanadai lánnyal, ő a harmincas éveiben jár, már 4-5 éves korából is vannak emlékei más személyiségekről, de elég későn diagnosztizálták, hiszen Kanadában sem sokan hisznek a DID létezésében. Ő azt mondja, a doki sokat segített neki abban, hogy legyőzze a szorongásait, könnyebben funkcionáljon emberként, bár egyébként továbbra is le van százalékolva, nem tud dolgozni. Úgy élt kora felnőtt koráig, hogy kijárta az iskolákat, szerzett munkahelyet, hát most meg fogyatékos. Aztán belekérdezek abba, amit sejtek. Kiderül, hogy korábban, még a terápia elejének időszakában neki egy relatíve jó kommunikációja volt a személyiségeivel, aztán szép lassan mások jöttek előre (vagy létre?) helyettük, akikkel gyakorlatilag semmilyen kapcsolata nincs, nem segítenek neki, még csak nem is válaszolnak, csak időnként képeket mutogatnak neki. Évekig szedett a csaj antidepresszánst, ugyanis a doki szerint depressziós volt, de nem igazán hatott, bár valamiért ez mégsem akadályozta meg a szakembert abban, hogy szedesse vele. Több év után, nagyon nehezen ráébredt az orvos arra, hogy azért nem hat, mert nem ő depressziós a rendszerben, ő csak érzi más lelki bajait és emiatt produkál néhány hasonló tünetet.

Ez tehát a kurva nagy baj azzal, hogy a szakember nem hiszi el, hogy a DID olyan, amilyennek a betege mondja, azaz hogy ők tényleg másik emberek. Bizonyított, hogy a különböző személyiségek máshogy reagálnak gyógyszerekre, megvannak a saját problémáik, lehetnek saját mentális betegségeik, de mivel ő nem hisz benne, ez évekig nem derült ki, és emiatt csak beszedette vele a sok felesleges gyógyszert. Ma már csak altatót ír fel neki, mert az az egy, amivel neki személyesen problémája van, az alvás.

Erre évek mentek rá, és ki tudja, mi bajt okozott még, hogy olyan gyógyszert szedett, amire semmi szüksége nem volt. Emellett pedig a védelmi rendszerét szétbaszta, volt egy aránylag jól működő, kommunikáló rendszere, ami már nincs. Majd megveregeti a saját vállát, hogy példaértékű munkát végez, hiszen a beteg már kevésbé szorong, igaz, amúgy generált helyette száz nagyobb bajt, de azokban meg nem hisz, úgyhogy remekül dolgozik.

Az ápoltja természetesen nem kritizálja, hiszen valóban kapott tőle néhány jó megoldást, ma már kevésbé szorong, csak szét van esve, de azt nem veszi észre, mert azt mondják neki, jobban van. Ezt te kívülről nézve még laikusként is megállapítod. Nekem elmondta, hogy nagyon vágyik rá, hogy legyen kapcsolata, barátja, társa, de fél attól, hogy csak több triggerje lesz, és hogy nem fog működni az egész. Persze, hiszen a disszociatív identitászavara valójában nincs semmilyen módon kezelve, ezért lehet, hogy a kísérőtünetek már kevésbé vannak jelen, azok múlnak, javulnak, de a DID rosszabbodik, esik szét a rendszere darabjaira, és annak csúnya vége lesz.

Az újhullámos terapeuták egész máshogy közelítik meg a problémát. Ők azok, akik végre gondolkodnak és hisznek a betegnek. Azt mondják, valóban nem az a jobb megoldás, hogy a felszínre hozzuk a feldolgozhatatlan traumákat, amivel tudunk kezdeni valamit vagy sem, hanem azt mondják, jó az úgy mélyen, és foglalkozzunk azzal, hogy a DID ellenére te ember tudj maradni, tudj dolgozni, legyen szociális életed, kapcsolatod, boldogságod. Igen, együtt az alterjeiddel, akiknél szintén el akarja érni, hogy hasonlóan jól funkcionáljanak, hiszen a rendszer csak akkor erős, ha mindenki az benne.

Ők azt is értik továbbá, hogy erőltetéssel nem lehet összeragasztani az egyes személyiségeket, esetleg csak nagyon korai szakaszban, hiszen az alterek is mindannyian tovább fejlődnek, saját tapasztalataik, emlékeik lesznek (tehát nem hasonlítható egy széttört vázához, ahol a darabokat csak helyükre kell illeszteni, hanem inkább a nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba szitu van), emiatt az egybeolvasztás általában rendkívül instabil, szétesik, viszont addigra már nagy a baj, ami visszacsinálhatatlan. Ha ilyesminek meg kell történnie, mert az agy "lebontja a falat" köztetek, akkor azt úgysem tudod megakadályozni, az természetes lesz, de erőszakkal ezt nem lehet elérni, nem szabadna. Az újhullámosok ma már csak szélsőséges esetekben próbálkoznak meg az egybefésüléssel, pl. ha nem működik a rendszer, vagy ha egy alter veszélyessé válik a hostra vagy a többiekre.

Nem kérdés, hogy én melyik utat fogom járni, hogy szerintem mi a gyógyulás, a jobbanlét a disszociatív identitászavarral, és ebben meggyőzhetetlen vagyok. Hogy mások életével miképpen szórakoznak, olyasmi, ami ellen nem tudok tenni, csak sajnálhatom őket, de én nem fogok rámenni a kísérletezgetésre. Mindenkinek egy élete van, és mindenki maga tudja, hogy szeretné azt leélni, mi az, amitől ő valójában jobban érzi magát, mi is a valódi gyógyulás. Én így gondolom, ezen dolgozom, és ebből fogom kihozni a legtöbbet, ami juthat.