Úgy gondolom, lassan már mindent tudtok a DID alapjairól, amit talán soha nem is akartatok róla, de azért szívesen. :)
Most egy kicsit arról írnék, milyen ezzel együtt élni, mi változott, mióta az első tüneteket észleltem. Először is vannak jobb és szarabb napok. Ezt egyrészt úgy kell érteni, hogy vannak olyanok, amikor magát a zavart sem érzem annyira, tehát "my mind is exceptionally quiet", illetve hogy én is pozitívabban állok hozzá, igyekszem a jó oldalát nézni, nem pedig valami depibe rántani magam. Az önsajnálat sosem hasznos, nem megoldás semmire, attól függetlenül néha becsúszik, túl kell lendülni rajta. Nálam ez kósza gondolatok formájában szokott megjelenni, aztán elhessegetem őket. Amiben jó vagyok, az ugyebár a problémák mélyre elásása, ez maga a disszociatív identitászavar. :)
A DID velejáróit most már maximumra pörgetve érzem, de ez nem jelenti, hogy ne lephetne meg újra és újra, napról napra valamivel, nagyon gyakran vannak elképesztő felismeréseim arról, hogyan működhet a saját agyam, időnként csodálattal adózom előtte.
Az a típus vagyok, úgy éltem le az eddigi életem javát, hogy mindent lazán vettem, amennyire lehetett, és inkább viccelődéssel, gúnnyal kezeltem a problémákat, és most látom, hogy ez kezd visszaütni, mert van vagy száz megoldatlan, már amikre egyáltalán emlékszem. Arra mindig is büszke voltam, hogy a PTSD/C-PTSD tüneteit magam kezeltem egyszerűen azzal, hogy azt mondtam: nem csinálod ezt velem, nem veszek rólad tudomást, hagyj békén, és aztán előbb-utóbb elmúltak. Gondoltam, hogy legyőztem, tök jó, így kell csinálni. Nem mentek el.
Van egy elméletem, aminek a lényege, hogy nem csak a host, de a szexuális alter is én lehetek a rendszerben, sok mindent megmagyarázna. Ott persze hibádzik, hogy tudtommal az erre "szakosodott" személyiségek szexuális trauma hatására jönnek létre, az enyéim pedig elvileg nem azok voltak, bár persze időközben is fel lehetett szedni ezt-azt, nem igazán lehet ezen kiigazodni. Egy biztos, hogy az alterek valamiért nem védenek a munkámtól, nem különösebben szólnak bele, pusztán csak véleményük van róla, viszont rám bízzák a döntést és a kivitelezést. Ez erősíti bennem a gyanút, hogy ez is az egyik feladatom. Az azonban valószínűbb, hogy arról van szó, hogy a foglalkozásom sosem keltett bennem feszültséget, szorongást, nem félek, nincsenek rossz gondolataim, a védelmi rendszer tehát nem kapcsol be. Az alterek stresszes, nyugtalanító, érzelmileg veszélyesnek ítélt helyzeteket kezelnek, vesznek át, itt pedig ilyesmiről nincs szó. Vannak szexuális traumák is, igen, tudok is néhányról, viszont ezek velejárói ennek az életstílusnak, tehát mindig is könnyebben kezeltem őket, mint egyéb típusú megrázkódtatásokat.
Éppen a munka az, amiben továbbra is normálisnak érzem magam, bár azt nem mondanám, hogy jelenleg túl motivált lennék, nem is dolgozom annyit sem, mint előtte. De jól esik a készülődés, az izgalom, kiöltözés, ráhangolódás, pörgés. Az életem minden egyéb mozzanatában jelen van valamilyen szinten a DID, sok minden megváltozott, a munka során mégis lecsendesedik, a háttérbe húzódik, nem tör rám a disszociáció, a headspace pedig kiürül. Tudok fókuszálni.
Az egyik nehézség a sok közül ebben a kezdeti időszakban maga a felvállalás is, amit sajnos muszájnak érzek, hiszen egyre kevésbé tudom titkolni. Néhány ismerős annyit mondott, hogy szétszórtabb vagyok, mint szoktam lenni, aztán feltűnt nekik, hogy ez azért kezd állandó lenni. Meg kell válogatni, kit avat be az ember, nem tartozik mindenkire, bár szívem szerint kiírnám a homlokomra, és aztán mindenki eméssze meg, ahogy tudja. A felvállalásban nem az a szar rész, hogy el kell mondanod, hogy beteg vagy, egyáltalán nem, azzal nincs bajom. A hogyannal van, és szerintem tök bénán csinálom. Az első pár beszélgetés katasztrofálisan sikerült. Ilyenkor készülsz valami kis beszéddel, magyarázattal magadban, amit a partner aztán telibe fos, folyamatosan belekérdez, és általában olyanokat, amiktől csak megzavarodom, mert nem tudok rájuk jó válaszokat. Az egyik leggyakoribb, hogy épp alig kezdtem el mondani valamit, amikor már fel akarnak állíttatni velem valami idővonalat, hogy ez mikor volt, és elkezdenek gondolkozni azon ők maguk is, hogy miért nem tűnt fel a múltkor vagy előtte, szóval tapasztalatom szerint emiatt basztatnak ezzel. A baj az, hogy épp ez a gyenge pontom: az idő. A DID-esek számára az idő kurvára relatív, telhet lassabban, gyorsabban, legalább úgy érzed, és sokszor nagyon nehezen idézed fel, mi hogyan is volt, mikor, milyen sorrendben, pláne mert még lyukacsos is a vászon, tehát kiestek dolgok. Emiatt aztán szépen ki lehet zökkenni, és az egész beszélgetés arról kezd szólni, hogy mikor mi is volt, és a végén aztán úgy érzem, nem is mondhattam semmit, ami számított volna. A másik gyakori gond a túltöltődés, elfáradás az ismerős részéről, amit felismerek és próbálok is tenni ellene, de bonyolult, mert egyrészt tisztában vagyok vele, hogy ez rengeteg új, megemészteni való információ, viszont ott van közben a másik oldal, hogy ez egy hosszú téma, és ha csak negyedét mondom el, akkor egy teljesen más kép alakul ki a fejében a betegségről, amit aztán majd ő továbbgondol, és az nem jó. Melyik a kisebbik rossz? A végére úgy elfáradtam ebben, hogy volt, akinek talán összesen három mondatot nyögtem oda, hogy ez a neve, keress rá a neten, ha tudni szeretnél róla valamit. Ami egyébként ismét egy szar megoldás, mert amit a google feldob (kezdve a wikipediával), az tele van pontatlanságokkal, régi hiedelmekkel, álláspontokkal erről a zavarról. Tehát nem tudom, mi a jó megoldás, és el is kezdek disszociálni közben, mert még stresszt is okoz, és csak szeretnék túl lenni az egészen. Eljutni oda, hogy aki számít, akinek el akartam mondani, az legyen képben és ennyi.
Van, aki egyébként nem reagál szinte semmit. Jó, ez van, megértem, nem zavar, kezeled, ne is beszéljünk róla. Természetesen egy részről megnyugtató, hogy nem fordít hátat miatta vagy nem hergeli bele magát félelmekbe, viszont közben elég leszarós, és elvárni azt, hogy ne is említsük, szintén feszkót kelt bennem. Hiszen egyben ez azt is jelenti, hogy a tüneteit se produkáljam, az meg lehetetlen küldetés volna.
Az, hogy itt írok róla, tök sokat segít amúgy. Látjátok, hogy elég aktívan, napi szinten csinálom, mióta rászántam magam arra, hogy élesítsem a sorozat első részét. Ez ilyen. Amíg még ott tartasz, hogy a párodon kívül senkivel sem osztod meg, könnyebb magadban tartani, aztán kilököd a dugót, és állandóan csak erről beszélnél. Ami szintén veszélyes, hogy ne menj végleg a barátaid agyára vele. Ők nem értik, nem tudhatják, hogy amiket megtapasztalok, átélek, azok mekkora horderejű dolgok, hogy az egész világegyetem másmilyennek tűnik ma már, sok-sok minden, amit az életről gondoltam előtte. Voltak napok, délutánok, esték, amikor annyi történt, hogy csak ültem magamban, egyedül, de közben beszélgettem az alterekkel, vagy éppen bent jártam a belső világban, és úgy jöttem vissza, hogy nem lehettem többé ugyanaz az ember, aki voltam. Ezek után eljátszani a régi Serit elég nehéz. Az egyedüli, aki ebben megért, aki nyomon követi az úgymond lelki fejlődésemet, a párom, ő nem néz hülyének miatta, ez is sokat számít. Az is, hogy talán ő az egyetlen ember, aki legalább annyit tud az egész betegségről, mint én, de nem tőlem, hanem maga olvasott utána, megvan a saját véleménye, még vitatkozni is tudunk róla, és sok hasznos mondata, megjegyzése van, amik elgondolkodtatnak.
Jelenleg még mindig keresem a megfelelő, újhullámos terapeutát egyébként, bár járok a régihez is. A felkutatás is olyan, amitől rögtön disszociálni kezdek, kb. 5-10 percig bírom, aztán kezdek szarul lenni, de ez az én harcom, nem fogadtam el a felajánlásokat, hogy majd más talál nekem egy dokit, nekem kell és pont. Hálás vagyok egyébként mindenkinek, aki megpróbál segíteni vagy csak meghallgatja a nyomoromat, netalán még érdeklődik is, viszont el kell kezdenem megvívni a saját csatáimat.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése