Beszéljünk az OSDD-ről

Ez sem egy szexi poszt lesz. :)

Azoknak írom, akiket a pszicho téma érdekel (tehát az olvasók 1-2%-ának), mindössze azért, mert van ezzel kapcsolatban néhány olyan gondolatom, megfigyelésem, amit szívesen vetek a képernyőre.

Tisztázzuk először azt, mi is az az OSDD. Képzeljétek el a disszociációs zavarokat egy skálán. Az egyik oldalon ott van az, hogy normális vagy, a másikon maga a disszociatív identitászavar, azaz a végállomás. Mondhatjuk úgy is, hogy ez a legsúlyosabb változat, de erre még visszatérek, mert ellentmondásos a dolog. Azt viszont senki sem állította, hogy nincsenek köztes állapotok. Az egyik ilyen az OSDD, ami az angol Other Specified Dissociative Disorder rövidítése. Régen, amikor még csak olyan diagnózis létezett, hogy Multiple Personality Disorder (MPD; multiplex személyiségzavar), akkor az OSDD-t is ide sorolták. Ma már értik, hogy vannak színek, árnyalatok, ezért lett külön diagnózisa a DID-nek, az OSDD-nek, és még utóbbit is bontják tovább. (Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy az elmúlt években még arra is rájöttek, hogy a DID/OSDD nem személyiségzavar, de ez még a szakembereket is meglepi, továbbra sem így tanulják, tanítják.) 

Az OSDD tehát az a fajta disszociatív zavar, ami nem felel meg a DID kritériumainak, ami többek között a memóriafalak felhúzása az egyes személyiségek közé. Ez nem jelenti, hogy nincsenek különböző narratívák vagy ne volna váltás: van, csak nincs memóriavesztés, illetve kialakult, önálló személyiségek sincsenek, azaz sunyi, mint a dög. Emiatt egyébként jóval nehezebb is felismerni, mint a DID-t, gyakori mindenféle hangulatingadozással kapcsolatos problémának vagy borderline személyiségzavarnak bélyegezni.

Hogy még érthetőbb legyen, elmésélem egy osztrák barátnőm történetét röviden, akit OSDD-vel diagnosztizáltak. Ő annyit érzett, hogy különböző hangulatokba és létállapotokba került, ami idegennek hatott számára, de nem ismerte fel, hogy nem ő volt jelen olyankor. Két hétre kórházba is került az egyik mélypont alkalmával, amikor öngyilkos késztetései voltak, és nem igazán jöttek rá, mi az isten baja volt. Kérték tőle, hogy rajzolja le, amin keresztülmegy. Ült a papír felett, fogalma sem volt, mi a szart csináljon, mert nem értette saját magát. Egyszer csak megszületett a fejében egy gondolat, mintegy villámcsapásként érte a felismerés, lerajzolta a különböző személyiségeit és azok tulajdonságait. Papír öt részre osztva, ez ilyen, ez olyan, ez amolyan. Egy szempillantás alatt összeállt neki a kép, hogy fogalma sincs, hogy miért, de ezek az állapotok nem ő, itt lehet a baj. Ezt látva leesett a tantusz az orvosainak is végre, elmagyarázták neki, hogy ez valószínűleg OSDD lesz. Nincs belső vagy külső kommunikáció, nincsenek elkülönült személyiségek, de léteznek. Az ő esetében van egy amolyan host, aki rendkívül racionális, higgadt, szinte érzelemmentes, csakis logikus döntéseket hoz, aztán van a kitörő, dühös állapot, aki maximálisan érzelemvezérelt. Ezen kívül van még olyan, aki szociális, van visszahúzódó, meg még egy ötödik is, akire nem emlékszem. El tudja mondani, kire mi jellemző, de nincs nevük, hangjuk, személyiségük, nem tud kapcsolatba lépni velük, nem tudja irányítani őket. Érdekes ez, mert bizonyos szintig bárkiben felfedezhetők ezek a személyiségváltozások: másmilyen vagy otthon, más a munkahelyen, más baráti társaságban vagy a szeretőddel... Mégsem hasonlítható a kettő egymáshoz. OSDD vagy DID esetén teljesen elkülöníti ezeket az állapotokat, akkor is, ha végül teljes, "kézzel fogható" személyiségeket nem hoz létre.

Ami ebből számomra a legérdekesebb, hogy azt hiszem, ilyesmit én is tapasztaltam régen, és erős a gyanúm, hogy gyakorlatilag végigmentem ezen a skálán, ez megmagyarázná, miért nem tűnt fel sok minden mindabból, ami utólag kiszúrja a szemem. Korábbi posztokban írtam is, hogy korábban tapasztaltam olyasmit, hogy mintha én beszéltem volna, de mégsem, ennek ellenére persze sosem tudatosult, hogy mert az nem én voltam, nem az agyamnak az a része, amelyik engem irányít. Az egy alter lehetett, de még nem voltak felhúzva a memóriafalak napi ügyekkel kapcsolatban, esetleg csak a múltbéli események elfedésére. Ma is van "összefonódott" állapot, amikor váltás nincs, csak együtt létezés, ezt co-connak nevezzük ugyebár, de mivel átléptünk a memóriakiesős állapotba, ez már nem lehet OSDD, nem beszélve a kiforrott személyiségekről. Viszont lehettek olyan évek, akár tinikoromtól kezdve, amikor az alapjai ennek OSDD-közeli formában már megvoltak.

Ez most csak a saját gondolatmenetem, még csak nem is akarok tudományoskodni, főleg azért nem, mert a tudománynak is csak elméletei vannak, nem sokkal okosabbak nálam, mindenki azt gondol, amit akar.

Annyit még hozzátennék, hogy magát az age slindingot megtapasztaltam az elmúlt egy/másfél alatt, és nem volt tiszta számomra, hogy az én voltam-e vagy esetleg egy alter, akiről nem tudok. Jó példa erre épp az, ami mostanában szokott lenni, többször megtörtént, hogy azt mondtam, azért nem tudtam jól aludni, mert állandóan kiabált az a kurva papagáj, és hiába terítettem le a ketrecét pokróccal, folytatta. Nincs papagájunk, ez gyerekkoromban történt, akkoriban nem hagyott a madár aludni hétvégente, utáltam is érte. Tehát nem arról van szó, hogy hallucinálnék vagy pszichózisban volnék, mert megtörtént eseteket emlegetek, csak ezek nem aktuálisak, sokszor 20+ éves sztorik. Kívülről nézve ez valószínűleg para, mert olyan, mintha meg lenne zápulva az agyad (mint amikor demens vagy más okból zavart embereket látsz), de valójában logikus, ami történik, ki tudod nyomozni, hogy miről is lehet szó.

Nem hinném egyébként, a skálán való ábrázolás ellenére, hogy a DID maga rosszabb volna, mint az OSDD, mert épp előnye, hogy ez már enged téged ráeszmélni arra, hogy probléma van. Szerintem az OSDD nem, még ha egy harmadik személy számára a DID sokkal brutálisabbnak is tűnik. A memóriakiesés feltűnik neked is, képes vagy az öndiagnózisra, vezethetsz naplót, megfigyelheted magad, sokan csinálják is, pláne idősebbek, akiknek a maguk korában nem volt bátorságuk ezzel szakemberhez fordulni. Én tehát úgy tekintek a DID-re, hogy amikor azt eléred, már képes vagy az öngyógyításra is akár. Hogy volna tehát ez rosszabb?

Azt mondják, a DID sokkal több embert érint a valóságban, mint amennyiről a szakma tud. Szerintem az OSDD még többet, ennek ellenére a kezelésük még mindig ellentmondásokkal teli, sőt maga a felismerésük is nehézkes. Amíg a pszichiáterek BPD diagnózisokkal dobálóznak, a helyzet nem fog javulni, tehát még ebben a világban is, ahol igen, tudom, sokan megjátsszák, hazudnak a figyelemért, pláne amerikai tinik, nem szabadna tagadni a létezésüket, nyitottabb hozzáállás szükséges. Sajnos, épp a Covid szakította félbe a disszociatív identitászavarral kapcsolatos kutatást, amelynek része, hogy végre, VÉGRE megvizsgálják műszerekkel is agyat, figyelve a váltásokat, és már amit eddig felfedeztek is óriási eredmény: az esetek több, mint 70%-ában a DID megléte kimutatható volt, a váltások során más-más agyterület aktivizálódik (többen a fejükre mutatva előre megmondják, melyik alter "hol van"). Ha ezt folytatják, végre lerombolhatják vele a mítoszt, hogy ez csak valami kamu hülyeség, és egyúttal kiszűrhetik a valódi színlelőket (a maradék 30%-ot, akiknek volt pofájuk ebben részt venni). Én magam is szeretnék jelentkezni, keresem a lehetőséget, de sajnos itt van köztünk a fizikai távolság, Magyarországon, sőt Európában úgy általában nincsenek ilyen projektek, legalábbis jelenleg nem tudok róluk. Bármilyen kutatásban részt vennék, ami csak elősegíti az ügyet, máskülönben felállíthatunk akármilyen teóriát, az csak teória marad, mindez meg kell jelenjen fizikai formában is, kell legyen módja bizonyítani, hogy létezik.

Témához kapcsolódik, hogy nagyon elkezdett érdekelni az a kérdés is, hogy mi a valódi különbség a transzként megtapasztalt nemi diszfória és a disszociatív zavarok esetén fellépő diszfória között, ugyanis erre nincs válasz, minden ilyen kérdés le van lőve, transzfóbnak nevezik azt, aki olyasmit mer állítani, hogy talán semmi. Azaz: miért normális (= nem mentális betegség), ha te női testben férfinek érzed/tartod magad, és miért nem normális (= mentális betegség), ha az agyad egy része a testedben férfinek érzi/tartja magát? Próbáltam forrásokat keresni erre, nincsenek, tehát ez a kérdés lóg a levegőben, csak a dogma létezik, hogy két külön dolog. Ha ezt pedzegetnénk, hát az messzire vezetne...