Le a PC-vel

Először magáról a feminizmusról szerettem volna néhány gondolatot megfogalmazni, ám végül úgy döntöttem, hogy egy kizárólag neki szentelt posztot egyszerűen nem érdemel (köp egyet), úgyhogy inkább írok egy összefoglalót a politikai korrektséget többé-kevésbé mellőző hozzáállásomról a legégetőbb társadalmi problémákhoz.

Feminizmus

Kezdjük azért ezzel, ha már belengettem a témát. Szóval én sosem voltam egy nagy feminista, mert pár éve még abszolút nem foglalkoztatott egy kérdés sem, amivel általában ezek a nők foglalkoznak. Vegyük az üvegplafont: elhittem, hogy létezik, mert azt mondták, biztos így igaz, de annyira sosem háborított fel, hogy kampányokba szálljak be vagy csak vitatkozzak róla a net legsötétebb zugaiban. Igazából akkor kerültem valamennyire képbe, amikor elkezdtem férfihangozni, na aztán ott olvastam, kaptam töményen egy-két alaktól az antifeminista dumát, ami egy olyan zsigeri reakciót váltott ki belőlem, hogy viszonzásképpen gyakorlatilag femi szövegeket nyomtam. Amikről általában nem is tudtam, hogy azok, saját gondolatoknak hittem őket, viszont csak női szemszögből szemléltem a dolgokat, mint ők.

Ma már, hogy utánajártam dolgoknak, sokféle véleménnyel találkoztam, higgadtabbakkal, erőszakosabbakkal, sokat gondolkoztam rajtuk menet közben. Nem vagyok feminista, ha már valami, inkább antifeminista, viszont az továbbra sem szimpatikus, hogy bár az antifeminizmus elvileg a feministák őrültködései ellen lép fel, a gyakorlatban nőszapulásból áll. A red pill, a hipergámia meg ezek a hülyeségek, amiket kitaláltak maguknak, hogy egy kicsit jobban essenek a dolgok.

Szóval én csak a feministákkal nem értek egyet, ne akarjanak többletjogokat, nem kell a kvóta, törekedjünk arra, hogy olyan világot teremtsünk, amiben mindenkinek jó, tehát a férfiak problémái is hallgattassanak meg és vegyük őket komolyan, általában próbáljuk emberközpontúbbak lenni.

Szerintem sincs rendben igazán a világ, rengeteg a válás, a magányos ember, a rossz kapcsolatok, az emberek elszigetelődnek egymástól, viszont ez nem egyik fél (a nők) hibája, hanem közös. Ha meg akarjuk oldani, együtt kell, nem pedig erőszakkal, kényszerítéssel "rendet tenni", mint amiről sokan ábrándoznak.

Úgy gondolom, az fontos, hogy minél több ember élhessen olyan életet, választhasson olyan szakmát, amilyet szeretne. Miért fájna ez másnak? Egyet tartok lényegesnek: mindenki ugorja meg a lécet. ne csökkentsük azért az elvárásokat, hogy például a STEM szakokon több nő tanulhasson. Ha nem vagy elég okos, nem vagy elég okos, nem neked való. Ugyanígy a fizikai munkák esetében, tőlem aztán legyen női mozdonyvezető, de akkor vállalja, hogy dolgozik azokkal a nehéz súlyokkal, amit a szakma gyakorlása megkövetel. Éppen ezért felesleges a kvóta is, hiszen aki jó, aki oda való, úgyis ott van. Ne kapjon meg egy nő csak azért egy pozíciót, mert pinája van, pedig egyébként nála tehetségesebb férfi kollégák is sorban állnak a helyért. Kapja, aki a legjobb, nemtől függetlenül.

Akad néhány radikálisabb kijelentésem még a témában, egyike ezeknek, amikor arról beszélek, hogy szerintem felesleges a női sport. Mérjék meg magukat a férfiak között, ugyanis ha közöttük eredményt tudnak felmutatni, az valóban értékes. A női sport alapvetően csak a "futottak még" kategória, ezért ezerszer többet ér egy 20. hely a férfiak között, mint egy arany medál a gyengék versenyében.

Rövid, elgondolkodtató sztori: a nagymamám nemrég azzal a tanáccsal búcsúzott tőlem, hogy legyek óvatos, hallja, hogy manapság a férfiak bántják a nőket. Már hozzá, a nyolcvanas éveit taposó, egyébként rendkívül alázatos, korábban minden hímneműt piedesztálra emelő nénike is azt nyomja, hogy a világ megváltozott, a férfi már veszélyes a nőre.

Homoszexuálisok, transzvesztiták

Nem vagyok homofób, sőt támogatom a melegházasságot, mert ha két felnőtt, döntésképes ember szereti egymást és összetartoznak, akkor fontos, hogy a jogaik is legyenek egymással szemben, hivatalossá tehessék a kapcsolatukat. Bár azt, hogy konkrétan ugyanúgy házasságnak nevezzük, nem tartom szükségesnek, egy pontosan ugyanolyan, csak más néven futó szerződéskötés is elegendő volna, és akkor nem volna belőle ez az állandó cirkusz.

Az örökbefogadásról is az a véleményem, hogy bár ideálisnak a férfi-nő szülők mellett felnőtté válást tartom, nem gondolnám, hogy az ettől való eltérés annyira romboló volna, azonos nemű szülők között is kialakulnak a szerepek előbb-utóbb egyébként is, az a tapasztalatom. Kompromisszumos megoldásnak látnám, hogy a homoszexuális párok kapnák meg az olyan család nélküli gyerekeket, akiket a heteró szülők nem fogadnak be: idősebbeket, más etnikumhoz tartozókat, sérülteket. Tudom, sokan állítják, hogy a gyereknek a meleg szülőknél jobb az otthon, meg hát a nevelőszülők is jó fejek, normális ház, család fíling, de csak fíling, és az kevés. Abból nem engedek, hogy egy gyereknek legyenek szülei, akik szeretik. Vagy legalább egy.

A transzik ügye is pörög feminista körökben mostanában, velük nem igazán tudok mit kezdeni, annyira kevés embert érint. Szerintem vannak égetőbb gondok a világban, mint hogy egy-egy "más testbe született" melyik mosdót használja. Egy dolog zavar igazán: az aktivisták legszélsőségesebb tagjai már ott tartanak, hogy egyenesen transzfób vagy, ha már elméletben elutasítod, hogy valaha is randizz egy nemváltáson átesett nővel vagy férfival. A valódi egyenlőség számukra akkor jön el, ha nem teszünk különbséget született és csak valamennyire azzá vált nők és férfiak között, és az a nap el fog jönni, állítják magabiztosan.  (Paff a neved?) Én erről úgy gondolkodom, hogy egy (valójában) nem nőt vagy férfit annak látni, úgy viselkedni vele, úgy megszólítani, kezelni, egy jó fejség, de nem szabad elvárni, sem ráerőszakolni a másikra. Ahogy a hormonterápiától, műtétektől és személyi szám változástól sem lesz igazából senki valódi kisfiú férfi vagy nő, ez csak egy önbecsapás. Fájdalmas lehet, elhiszem, nem erről van szó, de attól, hogy rossz, hogy társadalmilag várjuk el, hogy mindenki adja a hülyét, a tények nem változnak meg. Természetesen azzal nincs bajom, hogy valaki papíron és amennyire lehet, fizikailag nemet váltson, csak értse meg, hogy mindenki szuverén döntése az, hogy kivel randizik vagy szexel. Van, akinek "csak a lélek számít", másoknak pedig a test is. A maga párját megtalálni mindenkinek a saját feladata, ebbe ne szóljanak bele a feministák.

Rasszizmus

Ez nehezebb kérdés, mert alapvetően nem tartom magam rasszistának, mégis vannak etnikumok, amelyekről megvan a magam negatív véleménye. Úgy működöm, hogy ha egyéni sorsokról esik szó, akkor nagyon együtt érző tudok lenni, én is megkönnyezem a videóriportot a cigány gyerekekről, akik ki akarnak törni a nyomorból, hajtanak, tanulnak, mégis számtalan előítélet dolgozik ellenük. Azt is elhiszem, hogy szörnyű lehet, amikor azért nem hívnak be valakit állásinterjúra, esélyt sem kap, csak mert látszik a fotóján vagy a nevéből, hogy roma/fekete/arab stb. Ezek létező jelenségek, kár tagadni. Magyarországon magam is láttam, hogy fordulnak az emberek a színes bőrű fiaim felé időnként, amivel nagyon tele volt a tökük, mert ők tényleg rendesen, udvariasan viselkedtek azokban a szituációkban. Mégis... van bennem is előítélet. Előbb adnám ki a lakásomat egy fehér bőrű magyar családnak, mint egy cigánynak. Előbb megyek át az út másik oldalára a távolban megpillantott fekete csoport miatt, mert előbb nézem ki belőlünk, hogy ők egy gang, mint fehér fiatal srácokból. Ezek az előítéletek nem alaptalanok, ezért nehéz őket kiirtani, és nem is biztos, hogy valaha sikerül, vagy hogy egyáltalán ki kellene.

A menekültek befogadásával hasonlóan vagyok. Amellett, hogy szimpatizálok a gondolattal, hogy segítsünk, akinek tudunk, ami ma folyik, az már abszurd. Szerintem sokkal kevesebbet, sokkal átgondoltabban, átvizsgálva, nagyobb elvárásokat támasztva kellene befogadni. Azt gondolom, Európa nagyot hibázott, már most visszafordíthatatlan károkat szenvedett el a kontinens a minden kritikát mellőző menekültpolitikájával. Viszont ahhoz ragaszkodnék, hogy akit már befogadtunk, azzal illik tisztességesen bánni, beleértve a táborokban és a határon, a tranzitzónákban várakozók ellátását is. Egy tisztességes fekhely, gyógyszerek, orvosi támogatás és megfelelő mennyiségű, minőségi étel azért jusson.

Aranyásók, prostik, pornósok

Hát érdekes, amikor én ítélek el más szexmunkásokat, de bizony megesik, ha kiérdemli. Az aranyásást nem igazán támogatom, mert tisztességtelen dolognak tartom, ha átverés, megvezetés van a dologban, ezt nem kell túlmagyarázni. Ahol egy puszta üzleti megállapodás, azt meg inkább egyszerűen prostitúciónak nevezném.

Elítélni a legtöbb esetben azokat szoktam, akik áldozatoknak állítják be magukat, megtagadják a múltjukat vagy rossz hírét keltik a szakmának, nem jó példát mutatnak. Vannak, akiket csak lúzereknek látok, a gyenge embereket, akik nem bírják a nyomást, de a pénz miatt nem szállnak ki, megvetem ezt a réteget. Sokan vannak pedig, vagy legalábbis szeretik áldozati pózba vágni magukat, ha felelősséget firtatunk. A szexmunka az erős nőkről kéne szóljon, akik tudják, mi, merre, hány méter. Akik azt csinálják, amit maguknak választottak és szeretik, a többiek csak ártanak. Foglalkozhatnék a lecsúszott, gyakran drogos szerencsétlenekkel, anyagilag padlóra került emberekkel is, de nem teszem, értük vannak az aktivisták, akik úgyis csak őket veszik észre, én mindig a középosztályról beszélek.

A pornósoknak pedig szerintem sokkal nagyobb sztároknak kellene lenniük, a munkájuk elismerést érdemelne, hiszen gondoljunk bele, mennyi embert szórakoztatnak napi szinten, fontos, amit csinálnak, mégis lenézik őket. Az volna a tisztességes, ha eddig eljutna a világ, hogy elismerné végre, amit el kell ismerni.

Gyerekek

Erre azért van szükség, mert egy olyan kép alakult ki mára rólam egyes emberek fejében, hogy utálom a gyerekeket. Hát nem, ez így nem igaz. Idegesít a legtöbb, de inkább a szüleik, hiszen a gyerek, pláne a kicsi semmiről sem tehet. Viszont zavar az a gyerekekben, hogy olyan antiszociálisak, kis szociopaták sokszor, ami persze természetes velejárója a koruknak, biztosan én sem voltam különb, attól még nem szimpatikus. Igazi bunkók tudnak lenni. A jó fej, udvarias kölyköket bírom, ettől függetlenül nem vágyom úgy általában gyerektársaságra, csak elviselem, nem vagyok tehát olyan nő, aki elolvad egy kisgyerek vagy egy csecsemő látványától, és rohan oda, hogy megnézegesse. Zavar is kicsit, hogy ez mintha elvárás lenne feléd, ha lány vagy, meg hogy legyél bébiszitter, hiszen miért utasítanál el egy ilyen nagyszerű ajánlatot, hiszen szeretned kell a gyerekekkel való foglalkozást. A barátnőim ezt megértik, tudják, és nem is erőltetik rám a dolgot, amikor ott vagyok, akkor pedig hangulatomtól függően foglalkozom a gyerekekkel. Van, amikor játszom velük kicsit, van, amikor nincs türelmem hozzájuk. Valami kis ajándékot mindig kapnak tőlem, tudom, hogy éppen minek örülnének, úgyhogy azt nem hagyom ki, de nem vagyok megsértődve, ha nem találom otthon őket.

Ha viszont a saját, jövőbeli gyerekeimre gondolok, akkor már rögtön megmutatkoznak az anyai ösztöneim, sőt a párommal is ugrottam már össze ilyen elméleti dolgokon. Akkor voltunk viszonylag gyakran fasírtban miatta, amikor a kutyánkkal kapcsolatban elég lazán, mondhatni: szinte felelőtlenül viselkedett, kockáztatott. "Á, úgysem fut ki az útra!" Aztán sokszor megkaptam tőle, hogy úgy védem, mint valami anyatigris, és sokszor tőle. Olyankor folyamatosan az ugrott be, hogy a gyerekünkhöz is így áll majd? Nem lesz körültekintő, óvatos, csak mert olyan marhára biztos benne, hogy kiszámítható? Persze, tanult a hibáiból folyamatosan, a problémám inkább az volt, hogy mindig utólag, sosem gondolkodott előre, abból pedig lettek balesetek. Igazából még mindig nem tudom, hogy mennyit fejlődött ebben, vagy csak nem követi el ugyanazokat a malőröket már, rutint szerzett. Ha a gyerekhez is ennyire magabiztosan áll, majd jön a sok hoppá, az nem lesz túl jó, úgyhogy feltételezem, ugyanezeket a köröket le fogjuk futni, mint az állatkáinknál: én majd védem (tőle is), ő meg lassan felnő a feladathoz. És hát megpróbálok magam is tanulni a hibáimból, nem túlreagálni apróságokat, mert abban én is hunyó voltam, már nem teszem, nem látom mögé azt, ami nincs.

Nos, hát ezek lennének az én bűneim, úgy tűnik, nem nyerném el Az év liberális bloggere címet, viszont van egy olyan gyanúm, hogy az emberek többsége mélyen legbelül maga sem annyira elfogadó, mint amilyennek láttatni szeretné magát, sőt: amilyennek önmagát képzeli, maximum elméletben, aztán a gyakorlatban pont úgy viselkedik, mint egy hús-vér ember, aki tanult a rossz tapasztalatokból és bekapcsol benne az önvédelem. Ez pedig jó, életet menthet.

Egy valamihez viszont kitartóan ragaszkodom: egy politikus törekedjen arra, hogy a lehető legszélesebb réteget képviselje, vegye figyelembe az igényeiket, érdekeiket, és bizony törekedjen a korrektségre. Igen, ő számoljon a meleggel, a cigánnyal, a migránssal, az egyedülálló szülővel, az öreggel, a gyerekkel, a szegénnyel, a hajléktalannal, a szenvedélybeteggel, akár még a transzival is, ne csak akkor, amikor érdeke. Próbáljon olyan döntéseket hozni, amik a legtöbb ember életére csak pozitív hatással vannak, feleslegesen ne basszon ki senkivel, még a választói kérésére sem. Legyen ő a nagyobb ember, én ezt várnám tőle. Bilibe lóg a kezem, tudom jól.