Nemrég csatlakoztunk egy olyan kis csapathoz az egyik közösségi oldalon, amely küzd azért, hogy a DID/OSDD-vel diagnosztizált, traumát átélt emberek megtalálják a maguk közegét, támogató csoportját, bajtársait, ha így jobban tetszik.
A politikai korrektség jegyében ugyanis többnyire olyan csoportok alakulnak csak, akik az "elfogadunk mindenkit" jegyében mindenféle kitalált személyiségekkel és rendszerekkel bíró személyeket is befogadnak, azokat, akik "endóknak" (endogenic systems) nevezik magukat, ami azt jelenti, hogy nincs a múltjukban trauma, ami kiválthatta volna a mentális betegséget. Szerintük léteznek multik "csak úgy" vagy éppen szándékosan létrehozva, ami nonszensz, mármint olyan értelemben, hogy közük volna a DID-sekhez. Nyilvánvalóan van valami mentális gondjuk az ilyeneknek, egy fantáziavilágban (alterverzumban?) élnek, téveszmések, de nem disszociatív identitászavarban szenvednek.
Ez már az agyára megy mindenkinek, aki valódi közösséget kíván építeni vagy segítségre, támogatásra számít olyanoktól, akik hozzá hasonlatosak. Magam is így volnék, azért keresek meg más rendszereket, mert szeretnék tapasztalatokat cserélni, tippeket kapni és adni, és kapásból felbaszta a vérnyomásom, hogy rögtön be fel kellett címkéznem magam, hogy egyrészt: 1. diagnosztizált 2. traumagenic a DID-m, miközben ennek az alapnak kéne lennie. Mint amikor előre le kellene szögezned, hogy hetero és ciszgender vagy.
Ezért nem tesszük trenddé a mentális betegségeket, mert idióták szétbasszák a formálódó közösségeket!
Ezen nehézségek ellenére úgy érzem, hogy jó helyre kerültem, megismertem néhány nagyon szimpatikus és támogató rendszert, sőt olyanokat is találtam, akik hozzánk hasonlóan "kezdők" vagy "középhaladók", nem tudom, minek kéne definiálnom a saját helyzetünket. Emellett az is számít, hogy nem tinik vagy kora huszonévesek, hanem 30-40 körüliek, ami jobban passzol a magam 29 évéhez.
Nem gondoltam volna, hogy mindazok után, amit én már vállaltam az életemben, újra végig kell haladnom az önelfogadás útján. Az elmúlt (majdnem) egy évem során nagyjából egyedül voltam ebben, mármint amikor mindenki normális körülötted és csak YouTuberekre számíthatsz, nagyon lehúzó tud lenni ez a fajta magány. Sokan el is távolodnak tőled, még ha nem is látványosan, szóval az önbizalmad kezd a béka segge alá csúszni, és akkor bekerülsz egy közösségbe, amelyben a világ legtermészetesebb dolga mindaz, amin átmész. Beszélnek a saját párkapcsolataikról, barátságaikról neked, és ráeszmélsz, hogy egy csónakban eveztek, amit te tapasztalsz, nem egyedi. Ahogy az is jól esik, hogy nem kell magyarázni, magyarázkodni, nem néznek rád "olyan furcsán"; nem gondolod, hogy magukban azt mormogják: "őrült beszéd", amikor többesszámra váltasz; nem érzel szégyent; nyíltan hivatkozhatsz az alterjeidre, elmesélhetsz sztorikat, amit csak akarsz; önmagad vagy. Ez aztán rág ragad, egyre biztosabban állsz ki és vállalod a léted új formáját, mert őszintén azt tudod mondani, hogy "tudod, mit? Nem érdekel a véleményed."
A haverok, ismerősök eltűnnek az életedből, mert nem bírják elviselni, hogy mindig felhozod azt a témát, azt a nyomit, ami kitölti az életedet, ezzel egy időben viszont új embereket ismersz meg, akik már olyannak fogadnak el, amilyen vagy. Vagytok. Mert nem csak téged. Többé nem vagy egyedül, többesszám lettél, megváltoztál egy életre. Ez nem egy új hajszín, amit majd elhagysz. A veszteséget gyászolod egy ideig, átmész a különböző fázisain, elfogadod a megváltoztathatatlant, nem először csinálod amúgy sem. Hála a képességeidnek, van, aki ki is törlődik az emlékeidből, vagy csak annyi van meg, hogy tudod, hogy egykoron közelebb álltatok egymáshoz, de a részletekre nem emlékszel. Akkor biztos nem is volt fontos.
A haverok, ismerősök eltűnnek az életedből, mert nem bírják elviselni, hogy mindig felhozod azt a témát, azt a nyomit, ami kitölti az életedet, ezzel egy időben viszont új embereket ismersz meg, akik már olyannak fogadnak el, amilyen vagy. Vagytok. Mert nem csak téged. Többé nem vagy egyedül, többesszám lettél, megváltoztál egy életre. Ez nem egy új hajszín, amit majd elhagysz. A veszteséget gyászolod egy ideig, átmész a különböző fázisain, elfogadod a megváltoztathatatlant, nem először csinálod amúgy sem. Hála a képességeidnek, van, aki ki is törlődik az emlékeidből, vagy csak annyi van meg, hogy tudod, hogy egykoron közelebb álltatok egymáshoz, de a részletekre nem emlékszel. Akkor biztos nem is volt fontos.
Az elfogadó otthoni és szűk baráti közegből kilépni a nagyvilágba szinte maga egy trauma, de fontos az is, nem szigetelheted el magad, csak jobban megválogatod, kit engedsz közel. Aki számára természetes, hogy sziasztokot köszön.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése