Naná, hogy a Blogger nem tud olyat, hogy szavazást indítani, ezért poszt formájában teszem fel azt a pár kérdést, amire szeretnék válaszokat kapni tőletek.
A kommentelési lehetőség mindenki előtt nyitott, nem kell regisztrálni, email címet megadni, még felhasználónevet sem kér, teljesen anonim, éppen ezért szépen megkérném ezt a néhány olvasómat arra, hogy adjon választ a kínzó kérdésekre, azaz:
Ti hogy viszonyultok a mentális beteg emberekhez? Teszem azt, kiderül egy ismerősötök diagnózisa, más szemmel néztek rá? Tartjátok a távolságot onnantól, megszakítjátok a kapcsolatot azonnal vagy szép lassan, észrevétlenül? Kevesebbnek tartjátok? Veszélyesnek? Csak akkor zavar benneteket, ha látványosak a tünetek? Vagy inkább érdeklődtök, meghallgatjátok, tanultok belőle?
Gyakran emlegetjük a stigmát, ami a különböző betegségeket kíséri, sokan meg is fogalmaztak már olyan célkitűzést, hogy ezeket lerombolják, de az általános konszenzus, úgy magunk között, az, hogy nincs olyan ember, aki végül ne rántaná magára mások ellenszenvét, előítéleteit. Felszabadítónak, magától értetődőnek tűnik elsőre, hogy beszéljünk a dolgokról, aztán kis idő elteltével ráébredsz, hogy naiv voltál, mert kimondva vagy kimondatlanul, az emberek elásnak. Túl sok ismerős némul meg, andalog el, vagy játssza a "tegyünk úgy, mintha semmi sem történne, azaz a levegőnek nézés" nevű játékot.
Ugyanez igaz amúgy a prostitúcióra is, a végeredmény ott is az, hogy nem változtatsz meg te semmit azzal, hogy beszélsz róla, és nyilván még ezer egyéb dologgal így van ez.
A témában ajánlott olvasmány (kérdéseimet inspirálta) ez a rövidke kis bejegyzés a Skizofrénia Underground blogról: Ki tegye szóvá a stigmát?
Köszönöm, ha válaszolsz!
Túl általános a kérdés. Vannak olyan mentális betegségek, amitől (a gazdájától pontosabban) menekülni kell. Van, ami estén nem.
VálaszTörlésOké, mi esetén kell?
TörlésÉn azt látom, hogy el lehet időzni az ilyen emberek mellett, ugyanakkor közös ügyeket velük szervezni nem lehet. Meg az is van, hogy nem tudod, mikor ki van ott, ahol te is vagy. Állandó önreflexió szükséges, hogy figyeld, hogy a viselkedése mi is tulképpen. Neked szól, vagy csak a gyagyája szól belőle. Tudni kell kezelni. És laikusoknak ez nem mindig megy. Aki sokat foglalkozik velük, annak sem mindig. Nagyon melós...
VálaszTörlés(Én voltam)
Elolvastam a Ki tegye szóvá a stigmát c. bejegyzést. Azt kell mondjam, h maga is stigmatizál. Pl. "proli"... Mit lehet erre mondani? Nekem a tököm tele van az olyan kampányokkal, amikor valamilyen eltéréssel bíró emberek ordítanak, hogy de "Tessék minket külön IS szeretni (elfogadni, felemelni, stb...) amúgy az össz nagy szeretet mellett" Az emberek normál állapotban sem szeretik egymást. Hátmég, ha odajön egy flepnis, egy buzi, egy drogos, hogyde engem szeress, mert leZbi vagyok... Pffff... Nahh...
VálaszTörlésLátod, mindenki stigmatizál meg előítéletes. :) Én is az vagyok/voltam elég sok betegséggel szemben. Van úgy, hogy minél többet tudsz róla, annál inkább távol akarsz maradni, ezzel egyetértek.
TörlésDe amúgy nem a szeretésről van szó szerintem, hanem arról, hogy a személyisége, viselkedése alapján legyél el vele vagy utasítsd el az adott illetőt, ne előítéletek alapján, szóval általában ezért az esélyért küzdenek az emberek. A különbség olyasmi, mint ha be sem hívnak egy állásinterjúra, miután meglátták a képed/neved az önéletrajzon, hát csak szeretnéd, hogy legalább élőben előadhasd magad, és még talán fel is vesznek a végén. Az esélyen van a hangsúly, nem azon, hogy szeretni kell.
Amit mondasz, az érdekes, hogy folyton "dolgozol" mellette agyban, tehát nem tudod elengedni magad, és az érthetően zavar. Gondolom, nem érzed úgy, hogy érdemes időt, energiát rakni egy ilyen kapcsolatba, mert ahhoz túl kiszámíthatatlan az illető, meg hogy mit fog fel.
Nézd! Pl. a demenciáról pontosan tudom, hogy mi. És pontosan tudom, hogy a cuki kis nénike mivé válik, ha nem kapja meg a puszedli MET. Az ENYÉMET!! Érted? Nemrégiben volt egy olyan utcai jelenetem, hogy örültem, hogy ép bőrrel megúsztam, és nem lincseltek meg a járókelők. Ugyanis az aranyos Anyókát én marha elvittem sétálni. Le az utcára. Mire a nénike rájött, hogy ő most korzózni fog, és elkezdett volna szlalomozni az autók között. Alig tudtam visszarángatni a járdára, mire elkezdett velem ordítani, hogy én ne rángassam, nincs semmi közöm ahhoz, hogy ő mit csinál, és tépte volna ki a kezemből magát. A látszat meg az volt, hogy én inzultálom az aranyos anyókát...
TörlésNem, nem raknék semmilyen energiát egy mentálisan sérült emberrel való kapcsolatba. Hacsak nincs vérségi kapcsolatom vele, vagy magam is nem vagyok elmeháborodott...
És ez nem stigma, hanem tapasztalat. Azért nevezik "sérült"-nek. Sajna ez van. A sérült sérülését elsősorban magának kell elfogadnia! Szvsz..
Mondjuk most itt speciálisan a demenciáról beszélsz, az a legdurvább, pláne előrehaladott állapotában, de mellette van tíz másik, tehát engem az érdekelne, hogy hol húznád meg a határvonalat? Mondjuk egy depressziós vagy bipolár még oké, a skizó nem?
TörlésSzemély szerint nálam, a saját előítéletességem miatt a határvonal ott van, hogy a depressziós embereket kerülöm, mert ha mélyponton vannak, az engem is leránthat. A borderline számomra olyan, mint egy sorozatgyilkossal haverkodni, az abszolút nem. Skizofrénnél meg az állapotán múlna, egy Gyatrával nyilván nem. :)
Szóval ezért érdekelt volna, hogy mások hogy állnak az ilyesmihez.
Igen, akkor valszeg ezért nem tudunk barik lenni. Nekem tetszenek a depisek, mert én is az vok. Csoportosan valahogy hangulatosabb az öngyiről álmodozni, hogy nincs értelme semminek az égegyadta világon. A bipoláris annyival jobb (volt ilyen munkatársam), hogy sokszor meglepő, és szórakoztató is tud lenni, ha amúgy nem ártalmas, rosszindulatú. Skizo barim is van, és az egyetlen, akivel három mondatváltás után képes volt megérteni, amit szinte senki, és cselekvésében is biztosított, hogy teljesíti egy olyan kérésemet, amire mindenki azt mondaná, h őrült vagyok. (persze könnyen lehet, h az vagyok, és éppen ezért ért meg egy másik "őrült")
TörlésÉshát ezek nem olyan diagnózisok "címkék", minthogy mondjuk azt mondjuk valaki "rövidlátó" ... OK!, de mennyire? Egyik-másik szeme hány dioptriás, milyen cilinder, stb ... folyamatosan romló folyamatról van szó, vagy egy állapot, ami szemüveggel viselhető?
Most fedeztem fel YT-on egy coach-csajt, sztem iszonyat jó, és őt hallgatva bizony lehet relativizálni az egyéni diliket, illetve valamiféle spektrumon elhelyezni őket ... Naés ez a csaj azt állítja, h a családok 90+%-a diszfunkcionális, ami azt kell jelentse, h valamennyire mindannyian meg vagyunk őrülve, csak kérdés, h mennyire tudjuk leplezni, együttélni vele, és mennyire találunk hozzá társakat.
A trsdlmi folyamatok mennek erre is arra is. Egyfelől a kapitalizmus melegágya a mindenféle személyiségzavarnak, a szegénység, a nyomor sem segít egészséges személyiséget építeni. Ugyanakkor egyre többet tudunk a család szerepéről, a kisgyerekkori kötődésekről, és az anyák egyre tudatosabban tudják nevelni a gyerekeiket. Szóval nem marad úgy minden, ahogy most van. Minden mozgásban van, és amit ma elutasítasz, azt lehet, holnap el tudod fogadni, vagy fordítva ...
Fú, mennyit szófostam, és nem mondtam semmit ... :)
Szia,
VálaszTörlésAz apám konkrétan szellemi fogyatékos! Régebben csak idiótának gondoltam. Amióta újra beszélek vele ritkán, látom hogy annál rosszabb. Egy 10 éves gyerek agyi szintjén állhat, de lehet ezzel sokat mondtam. És a fiatal éveimben nekem el kellett viselni az összes hülyeségét, életképtelenségét. Zárójel, anyámnak is évtizedekig nem tűnt föl hogy valami 'nem stimmel'.
Ma már nyugdíjasként több kárt (talán) nem okoz. Előtte sikeresen elb.ott egy teljes családi vagyont.
Nekem jogilag nem lehetett beleszólásom, emberileg meg még annyira sem érdekeltem őket.
Szóval minden támogassuk ezt-meg-azt programmal mélyen nem értek egyet! A súlyos eseteket elzárnám.
Könnyű defektje pedig szinte mindenkinek van.
Különben a Te problémád szívesen átvállalnám. Nekem nem hogy több, hanem (úgy érzem) egy személyiségem sincsen.. Gyakran olyan mintha nem léteznék.
Olyan ismerőst, aki mondjuk csak munkakapcsolat, vagy nagyon távoli családtag, akit egyébként a hátam közepére sem kívánok, amikor 30 év után bejelentkezik (van ilyen, ez élő példa) seperc leépítenék (leépítettem), ha bekattanna, és az nekem feltűnne (vagy egyszerűen terhes a társasága, mint a zárójeles példában, akkor sem vagyok vele hajlandó foglalkozni). Oldják meg a hozzá közel állók: a családja, a barátai, meg "akit" ezért fizetek: az állam.
VálaszTörlésEllenben ha a családomból vagy a barátaim valamelyikéről derülne ki, akkor ez az egész csak egy olyan "elem" lenne, amit azzal a csomaggal kaptam (ha a felmenőimről vagy testvérről van szó), amiről nem kérdeztek meg, de adott, ha pedig a magam által alapított család valamelyik tagjáról vagy a barátaim valamelyikéről van szó, akkor azzal a csomaggal, amit magam választottam, vagyis elfogadnám és bárki mással szemben, aki ezért elítéli, fellépnék. Mondjuk engem nagyon nehéz kibillenteni az egyensúlyomból bármivel, és akit szeretek vagy legalább kedvelek, azzal szívesen beszélgetek akár a normálisnak tekintettől eltérő állapotáról is, ha ő (is) akar róla beszélni.
Eddig szándékosan nem írtam ezügyben semmit személy szerint rólad, hiszen személyesen nem is ismerjük egymást. De az biztos, hogy az írásban / szóban megnyilvánuló karakteredet kedvelem, és nem látlak kattantnak, legfeljebb szokatlanul változékonynak néha.
Hát az első bekezdés nem lett éppen hibátlan, de azért talán ki lehet belőle hámozni, hogy mit akartam mondani vele.
VálaszTörlésA cikkhez pedig, rögtön a címre válaszolva: szerintem senki, mert csak rosszabb lesz azoknak, akik viselik. A kívülálló (egészségesnek tartott) egyed kettőt tehet, ha nem akar ártani: segít, vagy legalább kussol. Aki csak pofázik, az a legnagyobb jószándékkal is árt. Igen, az az újságíró is, aki bulvárszinten megjeleníti a témát, és el van olvadva magától, hogy ő most tesz valamit a mentális betegek érdekében. Pedig ez nem igaz, maximum a saját lekiismeretét pátyolgatja, hogy nem olyan rossz ember ő, lám, még a mentális betegeket segíti - pedig valójában árt nekik, hiszen a stigmát teszi láthatóvá még azok számára is, akik egyébként észre sem vennék, hogy az illető eltér a "normálistól".
VálaszTörlésÉrdekes, amit mondasz, mert ugyanezt gondolom, hogy gyakran ezek a rosszul megfogalmazott cikkek vagy kampányok többet ártanak. Az is, ha az adott betegek maguk indítanak egy "töröljük el a stigmát" mozgalmat, és hát kijön, hogy miről is szól ez a betegség. A többség látványosan bekattan időnként, erről sokat lehetne mesélni.
Törlésis
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés