THE REALEST SHIT

Titeket mikor néniztek/bácsiztak le úgy igazán életetekben először? :) Tök komolyan kérdezem. Volt olyan korábban, hogy a butus kis ötéves azt mondta rám, de hát akkor vagy 16 voltam. De amikor 29 évesen egy 12-13-nak tűnő tini így szólít meg, az kicsit mellbe vág. Aztán magamon is észreveszem, néha vannak kissé öreges dolgaim, például úgy fogalmazok, hogy "a mai fiatalok", ami csak annyit jelent az én számból, hogy aki most tini. Nekem ők a fiatalok. Annyi idősen nagy szó volt, ha a felnőttek leereszkedtek hozzám és úgy beszélgettek velem, mintha érett nő volnék, és az is feltűnik sokszor, hogy még mindig nézek egy-egy emberre, és örülök neki. Ha választanom kéne, még mindig inkább gyereknek érezném magam, nem felnőttnek. Másoknak ennyi idősen van már három gyerekük, és magyarázzák nekik a matekot meg a repülőt. Szóval ez amúgy gáz, mármint a részemről. Időnként megkapom, hogy olyan komoly vagyok, mintha idősebb lennék a koromnál, és ezen is mindig elmosolyodo...

Ez a poszt egy háztartásbelinek szól. Bár nem egy bizonyos háztartásbelinek, szóval aki úgy érzi, neki inge... az nyugodtan. Ébredj már fel, basszus! Nem, amit te csinálsz, nem képvisel értéket, egy félkarú, autista majom is képes rá álmából felverve is. A sütisütögetés, zoknivasalás nem munka, azért téged valójában kiröhögnek, főleg amikor komoly arccal előadod, milyen nagyszerű dolgokat vittél véghez aznap is. A sütés-főzés mindössze egy hobbi lehet, ha tehetséget érzel magadban, akkor menj el chéfnek vagy indíts egy vállalkozást. Kezdj valamit magaddal, ha pedig semmihez sincs érzéked, kitartásod, kreativitásod, akkor azt lásd be, és örülj, hogy eltartanak, ne óbégass! A feminizmus célja nem az kellene legyen, hogy kirinyáljon valami erőltetett, pénzbeli elismerést olyasmiért, amiért nem jár, hanem hogy ráébressze a konzervatív nők többségét a tévútra, amin járnak. Nyomorultul érzed magad? Naponta megkapod, hogy te időmilliomos vagy, és nem értik, miben fáradsz el annyi...

A terápián feljött egy húzós téma: maga az igazságtalanság. Azóta rágom, leírom, eddig mire jutottam. Senkit sem kerül el. A legtöbb ember már gyerekkorában megtapasztalja, milyen az, amikor lenyomják, amikor neki kell az okosabbnak lennie, és marad csak a sovány vigasz, hogy ő volt a nagyobb ember, amivel az életben amúgy messzire nem megy, de abban a pillanatban ezzel vigasztalja magát. Az én első ilyen emlékeim egyike, hogy a szomszéd kislány elvette tőlem a kislapátomat plüss kutyusomat, nem adta vissza a geci, aztán anyám meggyőzött arról, hogy nem ér annyit az egész, hogy emiatt összevesszek vele, hagyjam nála, majd vesz másikat. Ez milyen már? A gyereknek még nem milliókat érő autója vagy fontos doksikat őrző laptopja, hanem néhány kis vacak, értéktelen holmija van, viszont azok maga a világ neki, aztán oda kell adni, mert ne legyen szamár. Nem érted, hol és mit nyersz te egy ilyen történetben, de belemész, mert anyád mondta. Aztán ez beépül: nem szólsz vissza, nem állsz b...

Ez most egy olyan poszt lesz, amit valószínűleg az a pár olvasóm, aki van, érteni sem fog, és ennek kivételesen talán még örülök is. Próbálok rövid lenni, csak kiírom magamból, ami épp nyomaszt. Szóval engem mindenféle mocsári lúdvércek már bevádoltak azzal, hogy csak unalomból kitaláltam magamnak egy betegséget, hogy addig se az ő eltitkolt vagy letagadott mentális defektjeikkel kelljen foglalkozniuk. Sosem lényeges, hogy ki mit gondol, ellenben az igen, hogy aki úgy jár, mint én, hogy hirtelen információra van szüksége a témában, az megkapja. Ha épp engem dob ki valakinek a google ( nem fog amúgy ), akkor tőlem. Tudom, milyen fontos ez, mennyi minden múlik a gyors reagáláson. Viszont azt tisztázzuk időben: ez mindössze ennyi. Egy mentális betegségről beszélünk, ami távol áll attól, hogy túl érdekes vagy trendi legyen. A kifakadásom oka, hogy amikor nekem ebben a bizonyos időszakban eligazításra volt szükségem, nagyon sok hasznos tippet, tanácsot kaptam egyes youtuberektől, a...

A címben feltett a leggyakoribb kérdés, amit megkaptam az elmúlt időszakban, sőt toplistás minden DID-snél, aki késő tizenévesen, huszonévesen vagy még idősebb korban szembesül vele. Ez a leghihetetlenebb része talán a személyes történeteknek, kb. olyan szintű, mint a " már csak akkor vettem észre, hogy gyereket várok, amikor megszültem ". Éppen ezért fontosnak tartom beszélni erről is. "Miért nem? Hogy nem tűnik ez fel?" Szerintem - és ez szigorúan csak magánvélemény - alapvetően fel kéne tűnjön. Mint minden betegségnek, legyen az fizikai vagy lelki, vannak jelei, csak sokszor olyan jelentéktelenek, hogy nem tulajdonítunk nekik különösebb jelentőséget, vagy ha kicsit figyelünk is rájuk, nem gyanakszunk komoly problémára. A stresszre, feszkóra mindent rá lehet fogni, és azért nem is akkora hülyeség, mert sok esetben tényleg "csak" ennyiről van szó. Én arra emlékszem, hogy gyerekként is elég parás voltam, és itt mindenféle irracionális félelmet kel...

Rég írtam, hiányoztam? :) Előre közlöm, hogy nem szexes poszt lesz, az így a koronavírus idején amúgy is egy nagyjából nem létező dolog, már ami az idegenekkel baszást illeti. A járvány kikényszeríti a monogámiát, ami az egyik legnagyobb bűne a szememben. A  koronavírust megelőző pár hétben részt vettem egy amolyan önsegítő kör találkozóin egy-kétszer, egy barátnőm ajánlotta, elég vegyes társaságnak írnám le, talán a közös pont annyi volt, hogy mindenkinek volt valami konkrét, kibeszélendő traumája. Épp emiatt nem tudom, hogy használt-e, nem lelkesedtem érte annyira, nagyon sokszor szándékosan "kizoomoltam", szóval inkább csak depresszívnek éreztem a légkört, nem pedig olyasminek, ami megkönnyebbülést hoz. A pozitívumok listájára viszont felírhatnám, hogy azért sok mindenről elgondolkodtatott, mondtak jókat, találtam hasonlóságokat, tudtam kapcsolódni időnként, és a mostanában bosszantóan gyakran előforduló elérzékenyülés sem volt ciki, nagyjából úgyis mindenki bőgöt...

Igen, most kicsit rinyálni fogok, mert olyanom van. Oké, ez így talán erős, inkább úgy mondanám, hogy éppen nincs kedvem szépítgetni, és van is pár kínom, amit most szívesen kiírnék magamból. Kezdeném talán azzal, hogy elmúltak a "mézeshetek", és nem, nem a friss házasságomról beszélek, hanem a DID-ről. Bizarr, de igaz, hogy úgymond nagy elánnal "ugrottam bele" a diagnózisba, a tünetek elemzésébe, feljegyzésébe, az utánajárásba, beszéltem rengeteg emberrel, meghallgattam nagyon sok történetet, megosztottam a sajátomat, az agyam gyakorlatilag követte a tempót, inkább kalandosnak tűnt, mintsem rossznak, aztán beköszöntöttek a szürke hétköznapok. Ami kb. annyiból áll, hogy e köré szervezem az életem, mindig azon jár az eszem, hogy remélem nem baj, hogy ma reggel keltem, hiszen a délelőtt problémásabb, de nem is, mostanában inkább a kora délután, és már később sötétedik, jobb lesz majd akkor aktívnak lenni, átrakom az időpontot este hétre, megyek azon a napon, amik...