Kígyók és létrák

Rég írtam, hiányoztam? :)

Előre közlöm, hogy nem szexes poszt lesz, az így a koronavírus idején amúgy is egy nagyjából nem létező dolog, már ami az idegenekkel baszást illeti. A járvány kikényszeríti a monogámiát, ami az egyik legnagyobb bűne a szememben.

A  koronavírust megelőző pár hétben részt vettem egy amolyan önsegítő kör találkozóin egy-kétszer, egy barátnőm ajánlotta, elég vegyes társaságnak írnám le, talán a közös pont annyi volt, hogy mindenkinek volt valami konkrét, kibeszélendő traumája. Épp emiatt nem tudom, hogy használt-e, nem lelkesedtem érte annyira, nagyon sokszor szándékosan "kizoomoltam", szóval inkább csak depresszívnek éreztem a légkört, nem pedig olyasminek, ami megkönnyebbülést hoz. A pozitívumok listájára viszont felírhatnám, hogy azért sok mindenről elgondolkodtatott, mondtak jókat, találtam hasonlóságokat, tudtam kapcsolódni időnként, és a mostanában bosszantóan gyakran előforduló elérzékenyülés sem volt ciki, nagyjából úgyis mindenki bőgött, nem lógtam ki a sorból. Néha az ilyen apróság is számít. Csak úgy éreztem, hogy könnyű benne ragadni ebben, mint egy időhurokban, mindig ugyanazon eseményeket cincálni, meghallgatni, kiadni; nem produktív. Szó volt másról is, mégis olyan komor volt az egész.

Sokszor gondolkozom ezen, hogy az ember tényleg ott ragad a pillanatban, többnyire a negatívakban, de a pozitívakkal is megesik, és az sem feltétlenül jó. Halljuk azt a közhelyet, hogy tovább kell lépni, mert az élet csak úgy halad előre, ha nem maradsz ott, nem rágod magad; ha elfogadtatod az agyaddal ezeket, beépülnek, megemészted. Csak engedj el mindent és csiripelni fognak a madarak, béke lesz és nyugalom, a jövőbe tekintés. Tényleg van olyan, aki meg tudja tenni, hogy elengedi a múltat, soha vissza se néz, őszintén csak vállat ránt? Pedig valahogy mind azt képzeljük, hogy carpe diem van, aztán egyszer csak elsodor a lavina. Elnyomás van, nem feldolgozás, sőt még mindig hiszek benne, hogy nem lehet mindent feldolgozni. Csak ez a kecsegtetés van, hogy persze, minden megoldódik, minden rendben lesz, mindenre van megoldás, jobb így, mint belátni, hogy hát elképzelhető, hogy van, ami végleg elszaródott. Egyáltalán mi a fene az, hogy elfogadás? Ha meghal egy szeretted, mit jelent az elengedés? Hogy kidobod a holmijait vagy felviszed a padlásra? Ha nem nézed meg a képét minden nap, hogy ne felejtsd el az arcát? Hogy örülsz a többi gyerekednek, vagy újra megházasodsz? Elvileg ezeket nevezzük továbblépésnek, hogy a veszteség nem húz le, hanem éled tovább az életed. Aztán valahogy mégsem működik. Én világ életemben "túlléptem" mindenen, elástam, bezártam, leszartam, nem vettem róla tudomást vagy mint a filmekben, üvöltöttem a tüneteimmel magammal, és eltűntek. A szakemberek pontosan tudják, mik a helyes megküzdő stratégiák, és a szemüket ki tudnád kaparni olyankor, mert nagyjából azt érzed, hogy az egyetlen, amire képesek, hogy közlik, hogy mindent rosszul csinálsz és helyette felszabadultan ugrálgathatnál a réten, ha nem volnál ekkora idióta. Ők megtanulták a leckét, mindent is tudnak, azt egyikük sem mondaná ki, hogy igazából fogalma sincs, mit csinál, és mire fel ekkora megmondóember.

Van egy pont, amin túl egyedül vagy, állhatnak mögötted a támogató szeretteid és a legszuperebb lélekdoktor, mégis az van, hogy a te utad, a te sorsod, te érzed, te küzdesz vele, és csak te oldhatod meg. Azt gondolom, hogy ez a félelmetes része úgy igazán, mint valami sötét dzsungelben bolyongani egyedül, és tudni, hogy valószínűleg van kiút, de merre? Ha csak fogod magad, bedobod a törölközőt, leülsz és siratod magad, akkor nem jutsz ki, akkor tutira nem, csak annyi történik, hogy sajnálod magad, amíg bele nem pusztulsz; nem egy szép halál. Valahogy az emberben kódolva van, hogy még az utolsó pillanatokban is küzdjön, mert hátha bejön, akkor nyilván, hogy félúton még annyira sem adja fel.

Látom, milyen depisen hangzik ez, pedig eskü, hogy nem úgy kéne érteni. Sok coelhói közhelyes faszság egész motiválónak tűnik mostanában, kezdem látni az ilyen apróságokban is a szépséget, hogy végülis az élet lényege, hogy maradj pozitív és kitartó, nem számít a foscunami, mert abban a pillanatban, hogy rinyálni kezdesz és nem teszel semmit, megdöglöttél.

A másik, ami jellemző rám mostanában, hogy kezdek ilyen gyökér rébuszokban beszélni, pedig engem idegesít a legjobban, ha más ezt csinálja. :) Csak rájöttem, hogy tényleg van, amit nem igazán tudsz szavakkal leírni, minden közhelyes gagyinak hangzik, ezért szoktam elmosolyodni, amikor olyanba botlom, aki hasonló problémákkal küzd, mint én; félszavakból is értem, sokszor kristálytisztán, és olyankor látom, hogy nem csak az én bajom, hogy nem tudom rendesen kifejezni magam, hanem az van, hogy nem lehet. Ilyesmikről mesélni másnak olyan, mint vaknak a színekről magyarázni, aztán tök jó, amikor egy másik látó csak bólogat, hogy tudom hát, miről makogsz, én is tapasztalom.

A rossz része a kiszámíthatatlanság és a kudarcélmény. Nem tudod, mi jön holnap, és amikor végre kezdenéd kicsit nyeregben érezni magad, akkor kapsz egy gyomrost, hogy felfogd: te itt semmit sem irányítasz, gyorsan felejtsd is el. Innen állj fel újra meg újra, mert mi a faszt tudnál mást? Mint a Death Strandingben, amikor felküzdöd magad a hegyre, aztán megfejeled a sziklát, zuhansz pár száz métert, minden cuccod tönkremegy, megsérülsz, és kezdheted elölről. Dühöngsz, vagdalkozol, elkeseredsz, elfáradsz, de újrakezded, és a lendületed is visszajön. A Death Stranding a példám manapság a DID-re így magamban, hogy eleinte olyan rejtélyesnek, veszélyesnek, mégis izgalmasnak tűnt az út, aztán ahogy küzdi magát előre az ember, rájön, hogy igazából tök monoton, idegesítő akadálypálya, és kurvára sokat szív vele, majd megkérdőjelezi, hogy van-e értelme egyáltalán az egésznek. Már elnézést, Kojima.

Amúgy van hát, mert azért az élet van annyira korrekt, vagy ha úgy tetszik: egyensúlyra törekvő, hogy a siker is édesebb, még a pici is. Olyan nincs, hogy csak szar jön, ahogy olyan sem, hogy csak jó, úgyhogy egyik után mindig számítasz a másikra, így meg azért elviselhető a történet.

Mondtak egy jót nekem nemrég, hogy valószínűleg a(z egyik) bajom az, hogy el vagyok veszve és fogalmam sincs, mit csináljak, és ez igaz lehet. Kezdetben, amikor elkezdtem beszélni vagy írni róla, csak azt éreztem, hogy jót tesz, amúgy is fontos küldetés az ilyesmi. Pedig, ha belegondolunk, ha például daganattal diagnosztizálnak sem annyit csinálsz, hogy pofázol róla, az majd inkább utána jön, ha már elhárult a veszély, legalábbis a többség így gondolkozik. Én ma úgy érzem, hogy a kontroll megtartásának egyik eszköze lett volna számomra az, hogy beszélek róla, kioktatom a környezetemet, mindent elolvasok, mindent is tudok. Hiszi az ember, hogy ezzel is halad előre, és naivan azt gondolja, hogy ezt jelenti az elfogadás és a felelősségvállalás. Amíg van betegségtudatod, amíg elébe mész, amíg a birtokodban van minden információ, addig nem lehet nagy bajod, elvégre ez egy mentális dolog, megvéd a reality check. Ez egy tök jó pótcselekvés amúgy, eltelnek vele a napok, közben viszont csak öt új parád lesz, folyamatosan figyeled magad, félsz és megkönnyebbülsz, ez váltakozik, és annyiban maradsz magaddal, hogy ez a nap is lement anélkül, hogy megkattantál volna, ügyes vagy. Minden megijeszt, ami felett nincs irányításod, amikor nem tudod, miért történik, és emiatt túl is reagálod. Mintha ugyanaz a nap ismétlődne, te mégis annak örülsz, ha ez így van, nem pedig jön egy másik, amiről egyelőre semmit sem tudsz, de nem is akarsz.

Ebbe robbant be most a világjárvány, ami a mi esetünkben még talán segített is. A napi nyűgök és bizonytalanságok helyett lett egy külső, kézzel fogható ellenség, ami ellen fel kell építeni a védvonalat, másrészt mindeközben valahogy mentálisan pihenés van. Ami fura, mert másoknál meg most erősödik fel a depresszió, szorongás és a pszichózis, én meg végre kicsit úgy érzem, hogy kapok levegőt, hogy nem száz dolog van most, hanem egy. Egy kurva feladat, azt nem basszuk el!