A(z i)gazságról

A terápián feljött egy húzós téma: maga az igazságtalanság. Azóta rágom, leírom, eddig mire jutottam.

Senkit sem kerül el. A legtöbb ember már gyerekkorában megtapasztalja, milyen az, amikor lenyomják, amikor neki kell az okosabbnak lennie, és marad csak a sovány vigasz, hogy ő volt a nagyobb ember, amivel az életben amúgy messzire nem megy, de abban a pillanatban ezzel vigasztalja magát. Az én első ilyen emlékeim egyike, hogy a szomszéd kislány elvette tőlem a kislapátomat plüss kutyusomat, nem adta vissza a geci, aztán anyám meggyőzött arról, hogy nem ér annyit az egész, hogy emiatt összevesszek vele, hagyjam nála, majd vesz másikat. Ez milyen már? A gyereknek még nem milliókat érő autója vagy fontos doksikat őrző laptopja, hanem néhány kis vacak, értéktelen holmija van, viszont azok maga a világ neki, aztán oda kell adni, mert ne legyen szamár. Nem érted, hol és mit nyersz te egy ilyen történetben, de belemész, mert anyád mondta. Aztán ez beépül: nem szólsz vissza, nem állsz bele vitákba agyzsibbasztó emberekkel, nem kéred ki magadnak, ráhagyod, odaadod, bevállalod, mert azt tartják, így helyes.

Belül viszont fortyog benned valami, érzed, hogy ki fogsz törni előbb-utóbb. Erre már rárakódnak az otthoni problémák, pláne, ha azok nem kicsik. Maga az a fajta élet egy nagy igazságtalanság. Fordulópont, amikor egyszer kitörsz úgy isten igazából, de hagyjuk ezt a szart, hogy megkönnyebbülsz tőle, legalábbis én nem, csak simán szégyellem magam utána. Így kultúrember nem viselkedik, hogy leordítja a korpát valaki fejéről, csak mert becsapta előtte az ajtót. Ő nem tehet arról, hogy számodra az az utolsó csepp volt a pohárban, akkor sem, ha tényleg csinált egy parasztságot, de hát mégsem akkorát. Adnak olyan tanácsokat is, hogy vezesd le máshogy a feszkót a lehető legártatlanabb módon, pl. üvöltsd ki magad egy erdő közepén vagy püfölj egy boxzsákot, de ne vicceljünk már. Szóval ezek csak gyűlnek, és bármennyire próbálod tartani magad, előbb-utóbb megint robbansz.

A másik probléma, hogy ettől rossz szokásaid, sőt tulajdonságaid is lesznek. A párommal közös nyomorunk ez, hogy sok igazságtalanságot éltünk át korábban, és emiatt egymással is harcolunk a lehető legapróbb kis hülyeségeken, mint hogy na vajon három hónapja ki tette el a rossz fiókba azt a szart. Mit számít? Nekünk sokat. Általában patthelyzet alakul ki, mert bizonyíthatatlan a dolog, ritkább esetben valamelyikünk enged, ami mindkettőnk számára nehéz döntés. Annyit tudunk segíteni benne a másiknak, hogy olyankor értékeljük a bevállalást. Elemezgeti magában az ember, hogy mitől lett ekkora kretén, csak találgat. Sok száz emléket őrzök az engem ért sérelmekről, mint amikor leordított, pedig nem én voltam szabálytalan; amikor négyszemközt bevallotta, hogy azért mocskol és nevez hazugnak, mert "felzaklatja, amiket írok, és nem akarja, hogy igaz legyen"; amikor én udvarias voltam, ő meg még be is szólt; amikor elvittem a balhét olyanért, amit nem én csináltam; amikor azt mondta, rosszul emlékszem a ruha színére, de később rájöttem, hogy igazából ő; amikor kiöntöttem a kicsi szívem, ő meg csak továbbadta... hosszú egy lista. Miért olyan nehéz ezeket elfelejteni? Miért olyan fontos az igazság? Miért olyan gecire fontos, hogy mi történt igazából 20 éve szeptember 4-én délután 3:25-kor, amikor annak az égvilágon semmi jelentősége nincs? Miért mondanám be mégis a rádióban a reggeli csúcsforgalomban?

És közben mi van? Hogy én is ezt csinálom másokkal. Biztos, hogy velem kapcsolatban ugyanígy őrizgetnek kisebb-nagyobb sérelmeket mások. Szóval hogy megfogadjam kis egyiptomi barátom, Moe tanácsát, arra jutottam, hogy ha azon nem is tudok változtatni, hogy velem ne legyen szemét valaki, azon tudok, hogy én ne okozzak másoknak annyi feszültséget. Türelmesebb leszek, meghallgatom úgy rendesen, nem vezetem le rajta a bajomat, empátiával közelítek, próbálom magam látni benne, nem ítélkezni. Ez nem jelenti, hogy szent ember leszek és nem taposom meg azt, aki megérdemli; arról beszélek, aki nem: a jó emberekről.

"Nem az határoz meg, milyen rossz tulajdonságokat szedtünk magunkra, hanem hogy mennyire küzdünk ellenük." - mondá a bölcs muszlim angoltanár, és próbálom ezt észben tartani. Ha igazságtalan vagyok, szólj. Meg fogom érteni.

A zárógondolatom pedig az, hogy emellett őszintén fel kellene vállalnunk egymás előtt, hogy megbántódtunk. Nem hiszti, nem sértődés, egyszerűen rosszul esett, amit mondtál vagy tettél. Nem játszani az erőset, nem pajzsért nyúlni, nem idegbe jönni, nem dédelgetni, hanem ott, akkor ennyit: ez nekem fájt.