Hogy nem vettem észre?

A címben feltett a leggyakoribb kérdés, amit megkaptam az elmúlt időszakban, sőt toplistás minden DID-snél, aki késő tizenévesen, huszonévesen vagy még idősebb korban szembesül vele. Ez a leghihetetlenebb része talán a személyes történeteknek, kb. olyan szintű, mint a "már csak akkor vettem észre, hogy gyereket várok, amikor megszültem".

Éppen ezért fontosnak tartom beszélni erről is. "Miért nem? Hogy nem tűnik ez fel?" Szerintem - és ez szigorúan csak magánvélemény - alapvetően fel kéne tűnjön. Mint minden betegségnek, legyen az fizikai vagy lelki, vannak jelei, csak sokszor olyan jelentéktelenek, hogy nem tulajdonítunk nekik különösebb jelentőséget, vagy ha kicsit figyelünk is rájuk, nem gyanakszunk komoly problémára. A stresszre, feszkóra mindent rá lehet fogni, és azért nem is akkora hülyeség, mert sok esetben tényleg "csak" ennyiről van szó.

Én arra emlékszem, hogy gyerekként is elég parás voltam, és itt mindenféle irracionális félelmet kell érteni, szóval valahogy sosem a valódi veszélytől tartottam, sőt még kifejezetten vakmerő is voltam az életben, talán ezt a hivatásom is bizonyítja. Én ezeket a megmagyarázhatatlan, gyakran minden logikától, realitástól mentes félelmeket hívom egyszerűen csak paráknak. Aztán a drága rokonok már eléggé unták szerintem, és megvan a kép, ahogy elmagyarázzák, hogy az embernek néha vannak érdekes észrevételei, megfigyelései akár a saját teste működésével kapcsolatban, nem kell mindent felfújni, ezek az élet része. Ez a tanács valamennyire beépült a tudatomba, ami azt jelenti a gyakorlatban, hogy a parák folyamatosan visszatértek új és új alakban, de olyankor erre az intelemre gondoltam. Aztán mindig el is múltak viszonylag hamar, mentálisan legyűrtem őket, úgy éreztem. Azt mondtam: nem! Talán egy olyan van, ami azóta is állandó, de rengeteget javult, tehát már csak kisebb feszültséget okoz, de nem mondhatnám, hogy kifejezetten negatívan befolyásolná az életemet már.

Az az észbontó ezekben a parákban, hogy nem veszíted el a valósággal a kapcsolatot, nem hiszed teljes meggyőződéssel, sőt még félgőzzel sem, hogy jogos a félelmed, mégsem tehetsz ellene. Gondolkoztam rajta, hogy ezen a ponton leírjam a konkrét irracionális félelmeimet, de most már több eszem van, nem szeretném, ha ezeket bárki felhasználná ellenem, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy elég nagy faszságok és kész.

Olyat nagyon ritkán tapasztaltam, hogy ne tudtam volna aludni, mindig is képes voltam 10-12 órákat is, viszont magával az elalvással voltak problémáim. Ennek ellenére sosem szedtem altatót, mindig valamiféle "természetes" módszert alkalmaztam, ilyen a szex végkimerülésig, a kedvenc sitcom bámulása, ami beájulással végződik vagy ilyesmi. Amit viszont sosem szerettem, az az ébrenlét és elalvás közti állapot, amikor már mindenféle baromság jár a fejemben (a tudattalan én leváltja a tudatosat, azt hiszem, valami ilyesmi történik olyankor), és az elmúlt években ez durvult be egyre jobban, tehát rengeteg furcsaságot tapasztaltam ebben a kétfajta létezés közötti állapotban. Ilyenkor jöttek PTSD-s tünetek is: felriadás, nem kapok levegőt és hasonló kellemetlenségek. Ezek mindig elmúltak, mert azt mondtam: nem! Aztán van a másik csoport: a zavarba ejtő dolgokat hallás. Ahogy a diagnózis óta végiggondoltam a múltat, eszembe jutott, mikor hallottam először egy "hangos gondolatot" (így neveztem magamban). Sok embert megkérdezek azóta, hogy "a te gondolataidnak van hangjuk?", és a válasz mindig az, hogy nincs. Az enyémeknek sincs. Viszont amit akkor hallottam, azt tényleg hallottam, nem a fülemmel, de volt hangja a fejemben. Arra már nem emlékszem, milyen, de határozottan volt nekik. Aztán ez később is előfordult néhányszor, általában elég fáradt állapotomban, legalábbis ez volt a magyarázatom. Akkoriban nem gondoltam rá, hogy amit akkor hallottam, nem saját gondolat lehetett. Negatívak voltak, azt tudom, ezért is jutottam arra, hogy a stressz vagy valamiféle szorongás okozta őket. Többségében csak amolyan felkiáltások voltak egyébként, egy-egy szó vagy mindössze néhány nem hosszú mondat. Aztán hallottam nem beszédet is, hanem szörnyűséges hangokat, amolyan morgásokat, hörgéseket, ilyesmiket. Ezek csak addig tartottak, amíg felriadtam, tehát úgy egy-két másodpercig. Hogy ezek mik voltak, még mindig nem tudom. Nem az ismert alterek, ezért is van bennem egy félelem, hogy olyasvalakit, akiről nem tudok, aki esetleg jelenleg passzív vagy csak rejtőzik, talán egy persecutor (üldöző), vagy akár maga a traumahordozó, akit szintén passzívnak nevezhetünk. De az is lehet, hogy semmi, az égvilágon nincs köze a DID-hez. Mármint ilyen értelemben, hogy alter vagy fragment (töredék) lett volna.

Volt még a daydreamelés, ami a disszociáció egy gyakori formája minden embernél, egyfajta menekülés a valóságból. A többség ezt akkor csinálja, ha valami monoton dologban van benne, elkalandozik, elgondolkozik, így nevezzük. Én ezt sokkal tudatosabban csináltam, egyszerűen voltak szituk, amikor konkrétan a stressz elől bújtam el benne, tehát inkább elkezdtem magamban tervezgetni valami projektet, egy hétvégi programot, valami jó szexrandit, mit tudom én, bármi mást, csak ne legyek ott a jelenben. Ha belegondolok, tök profi módon kapcsolom ki az agyam, közben a tudatos én jelen van, tehát képes vagyok bármit csinálni, dolgozni közben. Ilyenkor annyi tűnik fel, hogy ott vagyok, de mégsem, a tipikus kizoomolás, ezt még valamennyire én is észreveszem akkor, amikor "visszatérek", szerintem mindenki tudja, miről beszélek, tapasztalta már magán.

A különbség ez és a DID-es disszociáció között ég és föld, tehát előbbi egy rossz szokás, de nem beteges, míg utóbbi folyamán szó szerint kiszállsz a testedből és lassan eltűnsz, már ha egy switch a vége. Ha nem, akkor csak rottyon van az agyad egy időre, olyasformán vagy pont, mint ebben az alvás és ébrenlét közötti furcsa állapotban, szóval ott vagy valamennyire, mégis képes vagy a legnagyobb faszságokat beszélni, mindenféle hülye gondolatod van, sok minden hat idegennek, maga a lakás, a tárgyak, az emberek, te magad is, lehetne még sorolni, biztos kifejtettem ezt már múltbéli posztokban. Röviden: totál zavart vagy, annak tűnsz, vagy éppen csendben elvagy magadban robotpilótára kapcsolva, de ami olyankor belül zajlik, azt jobb, hogy más nem hallja.

Ez a fajta, a DID-es disszociáció nem volt jelen az életemben korábban, legalábbis nem emlékszem ilyesmire.

Elvileg a disszociatív identitászavar diagnózisának egyik kritériuma, hogy nem vagy tudatában az alterek létezésének, róluk visszajelzést csak a környezetedtől kapsz az elején. Azaz egyszer csak történik egy switch, az első, amit valami beindít, elindul a lavina, mint nálam a tescós mutatvány, és erről te magad nem tudsz, a környezeted kap frászt és elmondja neked. Ezt én első fázisnak nevezem magamban, amikor még nem történik meg a kapcsolatfelvétel (van, akiknél sosem). Mindenkinek megvan a maga története a saját kapcsolatfelvételéről vagy próbálkozásairól, teljesen egyedi ez a dolog. Általában az alterek erőltetik, tehát valamilyen módon elkezdik felhívni magukra a host figyelmét, pl. üzeneteket, feliratokat hagynak, el akarnak érni, legalábbis ez történik ideális esetben. Az agyad tehát valami oknál fogva úgy dönt, hogy neked mostantól tudnod kell arról, mi zajlik, és megpróbálja közelebb hozni egymáshoz az altereket, nekem legalábbis így logikus. Az én esetemben ez fordítva zajlott, ami mondjuk nem egyedi, de ritkább, tehát én kezdtem el őt/őket szuggerálni. Akkor még csak a sejtésem volt meg a dologról, mindenfajta bizonyíték nélkül, erről a bevezető posztomban írtam. Ezt is szokták kérdezni, hogy hogy a picsába gyanakodtam épp a DID-re? Ez összességében eléggé megmagyarázhatatlan. Röviden: nem tudom. Lehet több oka is. Az egyik, hogy nem sokkal korábban olvastam az ausztrál nő esetéről, de mindössze érdekességként tartottam számon, nem néztem utána különösebben a dolognak. Láttam a Széttörve (Split) filmet is, onnan totál nem maradt meg ez így, hogy DID-s volt a főszereplő, csak hogy nem skizó, hanem valami más. Tehát ezeket nem érzem az oknak, arra viszont gondolok, hogy mindeközben valami ismét mozgásba lendült a háttérben, lehet, hogy olyan visszajelzést adtam a saját agyamnak, hogy elbírnék vele, de az is lehet, hogy valójában akkor ismertem fel, vagy mit tudom én. Kurvára rejtélyes dolog ez. Valami oka kell legyen annak, hogy gyanakodtam rá, mármint azon túl, hogy szervi bajt nem hozott ki egyetlen vizsgálat sem.

Azt tudom, hogy sokkal nagyobb bajban éreztem volna magam, ha ez a tipp nem jön be, és kapok diagnózisként valami kusza problémahalmazt. A DID átlátható és logikusan épül fel, emiatt kevésbé ijesztő. Az ijesztő részébe pedig nem gondolok bele, nem akarok olyan dolgok miatt feszülni, amik bekövetkeznek vagy sem, nem akarok esélyeket latolgatni, és az ilyen tartalmat a neten is átugrom tudatosan, mert ismerem magam, csak valami pararohamot kapnék. Van az így is amúgy, csak még könnyebb elhessegetni ezeket a negatív gondolatokat, Ezek egyike az, hogy akiket követek, ők már tapasztaltak olyat, hogy egy-egy régi vagy teljesen új alter öngyilkossági kísérletet követett el. Ezen is tök sokat gondolkoztam egy időben, hogy megesik egy ilyesmi egyetlen személyiség depije miatt, meghal a test, a host, akit a világ ismer, és a szerettek értetlenül néznek, hogy mégis mi a franc történt? Sosem derül ki, hogy nem ő volt, maga is csak áldozata lett valakinek, gyakorlatilag egy gyilkosságé. Ez az egyik legsötétebb, legfélelmetesebb dolog a DID-ben, hogy bizony vannak ilyenek, hogy egyszer csak egy személyiség megváltozik vagy formálódik egy új, és kicsúszik az irányítás a kezedből, aztán már csak a szerencsében bízhatsz, hogy egy védelmező vagy éppen te időben megakadályozod. Ezért veszélyes minden olyan alter, akinek létezéséről a rendszer nem tud, ugyanis ő magányosan sok mindenre képes lehet, nagyon mélyre kerülhet.

De ez csak egy, számos egyéb para is van, pl. a saját személyiségem teljes megváltozása akár integráció, akár valamiféle gyógyulási vagy romlási folyamat során. Ez nem kevésbé szörnyű, mint meghalni szerintem, hogy elveszíted önmagad, valaki más leszel. Sokan számolnak be arról, hogy például különböző gyógyszerek, mondjuk antidepresszánsok hatására megváltoztak a családtagjaik, barátaik, más ember lett belőlük, és ez persze nem feltétlenül rossz, sokszor mégis komoly veszteség lehet. Egy tehetséges ember például elveszítheti a képességeit, vagy érdeklődését adott hobbik, sőt személyek iránt, mert már máshogy látja a világot, máshogy reagál a környezetére. A DID rendszerekben nagyon gyakori a folyamatos változás, ami általában az altereket érinti, de a host sem mindig kivétel. Ennél kisebb, de azért nem elhanyagolható aggodalom, hogy azt sem szeretném, ha ők gyökeresen mások lennének, mert jelenleg úgy érzem, hogy még egyes idegesítő tulajdonságaik ellenére is úgy jók, ahogy vannak. A védelmezők azok, akik a legtöbb stressznek, traumának vannak kitéve, ami negatívan hat rájuk egy idő után, válhatnak depressziósakká vagy agresszívekké, ahogy minden ember, ha elsodorja a szarlavina, ezért fontos, hogy velük ugyanannyira törődjön a környezet, mint magával a hosttal. Ők a védvonal, nekik is erősnek kell lenniük.

Kicsit furdal a lelkiismeret, amikor én magam hozom rá másra a frászt azzal, hogy a kérdéseikre válaszolva olyan jeleit sorolom fel a betegségnek, amiket nagyjából mindenki tapasztal, mert látom, hogy van bennük félelem. Aztán persze mégsem multi egyikük sem. Na hát épp ezért van, hogy az sem veszi észre, aki amúgy az, mert bár vannak tünetek, ezek csak utólag basszák ki a szemed, amikor nyomozni kezdesz és nagy felismeréseid vannak. Nincsenek egyértelmű tünetek, amikor már azok jelentkeznek (gondolok az emlékezetkiesésre, azaz a váltásokra például), akkor úgymond már késő megállítani, akkorra már teljesen kifejlődött a dolog, valamiért "szintet lép", láthatóvá teszi magát, utána már csak futhatsz az események után. Azt nem tudom, hogy egy igazán jó szakember ki tudná-e időben szűrni, felismerné-e a problémát, ha elé kerülnél, mint ahogy ez a fizikai betegségeknél általában megtehető; szerintem nem. Annyit tudna megállapítani, hogy hát van bajod nyilvánvalóan, vannak szorongásaid, produkálod a PTSD/C-PTSD egyes tüneteit, de azt nem mondja meg, hogy disszociatív identitászavar, azt már csak akkor, amikor készen elé rakod. Maga a diagnózis felállítása is sokszor hosszadalmas, mert nem gondolnak rá sokáig, annyira ritka betegség (ez a szervi bajok esetében is gyakori). Szóval csak azt tudom mondani, hogy a fura tünetek valószínűleg nem erre utalnak, és sanszos, hogy más jellegű a probléma, sőt az is, hogy általában tényleg a stressz meg a feszültség váltja ki őket.

Szóval nyugi, nem vagy DID-s. De ez még nem jelenti, hogy nem vagy kattant. :)