Hogy siklott ki ennyire az élete?

A napokban mondta vissza egy barátnőm, hogy egy régi, közös ismerősünk, akivel véletlenül összefutott, felőlem is érdeklődött, szó szót követett, majd a csaj feltette a kérdést rám vonatkozóan: "hogy siklott ki ennyire az élete?"

Az ilyesmin érdemes eltűnődni, egyébként is régóta kutatom a magam módján, miért látják úgy kívülről az emberek, hogy ez az élet rossz, elherdált, félresiklott, úgyhogy mindig helye van egy kis felszínkapargatásnak, hátha kisül belőle valami.

Mindig ott kezdem, hogy visszamegyek Ádámhoz & Évához, azaz a nagyszüleimhez. Ők olyan kapcsolatban élték le az életüket, ami tökéletesen ideálisnak mondható. Szerették egymást, lettek gyerekeik, viszonylag jó módban éltek, megdolgoztak érte. A nagyanyám egy igazi konzervatív, trendibb kifejezéssel élve: antifeminista asszony. Az élete arról szólt, hogy a férjét és minden hímnemű rokonát maximálisan kiszolgálja, önmagát pedig a sarokba ültesse, és csak akkor álljon fel onnan, ha szólítják. A lányt, a nőt alsóbbrendűbbnek, értéktelennek tartotta, önmagát is, ezt ki is mondta. Nem szerette egyenlően a fiú- és a lánygyerekeit, egy-egy elejtett mondatából világossá vált, hogy kifejezetten haragudott is azért, hogy neki lánya is van, ahogy a lányunokákért sem volt oda különösebben. Akit mindennél többre tartott, az az öcsém volt, az egyetlen fiú unokája, akinek a halálába majdnem bele is pusztult. Tőlünk, lányoktól azt várja, hogy gyarapítsuk a családot fiúkkal, legyen legalább dédunokája, lássa, hogy nem korcsosul el a családfa csak nőstény utódokkal, hanem azzal a tudattal mehet a Mennybe, hogy még lesznek értékes tagjai a famíliának.

Anyám tehát megjárta az idillinek tűnő család poklát, hiába gondolkodott ő már máshogy, modernebbül, emberibben, egész életében kapálózott az anyja elismeréséért. Iszonyatosan bosszantotta és igazságtalanságnak tartotta, ahogy a nagyanyám gondolkodik, de látom, hogy fontos volna neki, ha érezné, hogy az anyja értékesnek tartja. Fogott hát olyan férjet magának, akit a közösségen belül nagy tisztelet övezett, akinek volt neve, tanult, jómódú (viszonylag), akit gyakorlatilag mindenki magának akart. Ez volt a prioritás, a státusz, a fontos ember feleségének lenni, mert ez több, mint amit nőként a nagyanyám elérhetett. Meg akarta mutatni neki, hogy nőként jobban teljesít az egyetlen dologgal, ami nagyanyámat érdekelhette: a férjjel. Anyám állítja, hogy a kezdetekben volt szerelem a részéről, de apáméról soha, így hiába mutatott jól mellette, belül tudta, hogy egy szar az egész. Csalódott, hogy nem alakult úgy, ahogy szerette volna, mert nem jól választott. Mindennaposak lettek az ordibálások, a hisztik, a duzzogások, a frusztráció gyerekeken való kitöltése, mert anyánk nem az a magát a sarokba rakó típus, kifejezetten makacs, lázadó, sőt: önző típus. Őt sosem hatotta meg, hogy ránk, a gyerekeire milyen hatással van mindaz, amit csinál, milyen a III. világháborúban felnőni, milyen, amikor nemhogy szeretet nincs a szülők között, de anyád minden pillanatot arra használ, hogy apádat savazza a háta mögött. Apánk ezt nem csinálta, ő inkább csak nem jött haza, tehát elhanyagolt minket, ez volt az ő megoldása a problémára. A helyzet akkor változott kicsit, amikor meghalt az öcsém, akkor apánk megfogadta, hogy többet lesz otthon, elsősorban, mert nyilvánvalóvá vált, hogy anyánk nincs rendben agyban. Apám a mai napig úgy gondolja, hogy ez a tesóm elvesztésével kezdődött, de a francokat, mindig is ez volt a helyzet, csak nem volt ott, hogy lássa, illetve nem akarta látni.

Ránk, gyerekekre nem sok figyelem jutott a szülők közti, végtelen háború közepette, csak időnként, teljesen véletlenszerűen foglalkoztak velünk. Apánk akkor, amikor kivételesen otthon volt, akkor mi követtük hűséges kiskutyákként, elsősorban azért, mert mellette éreztük biztonságban magunkat. Amíg ő ott volt, maximum ő kaphatta a szart a nyakába, nem mi. Amikor nem volt ott, anyánk ellenünk fordult. Amikor dúlt a háború, befutottunk a szobába, szó szerint az íróasztalom alá szoktam invitálni a kisebb tesóimat, mert ott valamiért megnyugtató volt kuporogni. Olyan volt, mint egy kis ház, ahonnan nézel kifelé, gyakran be is építettem, hogy még komfortosabb legyen. Ez így utólag elég szomorúnak tűnik, de sokáig nem tudatosult, csak mások reakcióiból jöttem rá.

Sosem értettem, miért nem váltak el. Mind azt szerettük volna. Anyánk ezt azzal indokolta, hogy tré dolog válni, aminek a magyar hangja szerintem az, hogy egyrészt befürdött volna vele az anyja előtt, másrészt egyedül nem boldogult volna. Nem egy tanult, ambiciózus nő, nem az a jég hátán is megélő típus, a kényelmet túlzottan szereti. Ennek velejáróit azonban nem akarta vállalni, hogy akkor befogod a szád és megteszed a magadét ebben a kapcsolatban, nem hisztizel, nem teszed pokollá mindenki életét, nem szeretnek, és akkor mi van, benyeled, örülsz annak, ami van. Ő erre nem volt képes, minden arról szólt, hogy őt nem szeretik és nem becsülik, és neki milyen rossz. Mindig minden csak róla, a nyomoráról szólt.

Persze, voltak jó dolgok is, kicsi nyugi, amikor mindenki viselkedett, közös nyaralások, programok, sütögetések a kertben a szomszédokkal, de tudtad, hogy ez csak pillanatnyi, nem a valóság, a szorongás benned volt. Természetes, hogy egy ilyen helyet nem nevezünk otthonnak, amihez sokkal több rossz emlék, mint jó kötődik.

Aztán csak eljött a kamaszkor, kezdtem érezni az erőmet és a szülőkre is máshogy tekintettem. Az anyámtól való félelmet felváltotta a düh. Úgy elküldtem a faszba, akárhányszor hisztériázni kezdett valamin, hogy zengett az egész ház. Rájöttem, hogy fordult a kocka, már ő tartott tőlem, nem fordítva, és ezt gyakran kiélveztem. Rettenetesen haragudtam rá, semmi kontrollja nem volt felettem, azt csináltam, amit akartam, mert mit tudott volna tenni ellene? Éreztem, hogy gyenge, és semmi tisztelet nem volt bennem iránta. Apámmal továbbra is jó viszont ápoltam, ő volt az, akire hallgattam, nála tudtam, hol a határ, mert kiérdemelte, ahogy a bizalmamat is, vele meg tudtam osztani a magam kis nyűgjeit, türelmesen meghallgatta, adott tanácsokat, odafigyelt, kedves volt, nem élt vissza vele. Anyánkkal ezt nem lehetett, ő vagy cirkuszolt, mindent felfújt, mindenért elítélt, vagy csak annyit nyögött vissza, hogy "nem tudom". Egy ilyen szülőt nem tisztelsz, nincs miért.

Azt korán észrevettem, hogy a pasik felfigyeltek rám, pedig nem gondolom, hogy én lettem volna a környék szépe, bár jól néztem ki, azt azért tartom. Az az átok helyi iskola ránk kényszerítette, amíg tudta, hogy gyakorlatilag nemtelenek legyünk, de én ezt nem tartottam jó dolognak, szóval akárhányszor megtehettem, kicsíptem magam és odamentem a pasikhoz. Könnyű dolgom volt, mert megtehettem ezt anélkül, hogy túl feltűnő lett volna a húzás, hiszen apám mindenkivel jóban volt, csak úgymond hozzá csatlakoztam, és emiatt mások is szóba álltak velem. A helyi rendezvényeken, bulikban ő is mindig ott volt, tehát nem zavart haza este 10-kor, hanem úgy volt vele, hogy amíg ott van, rám tud nézni, nem probléma, maradhatok. Valamilyen mértékű kontroll tehát volt, mégis szabadnak éreztem magam, hiszen ott lehettem a "nagyokkal". Így, felnőtt fejjel kristálytisztán látom, hogy ezzel nagyon pasi visszaélt. Ott voltam, a friss husi, tudták, hogy ott van az apám a közelben, mégis folyton rá akartak venni, hogy feszegessem a határokat, hogy lépjek le velük, hogy csináljam, amit ők akarnak. Eleinte ebben azért nem voltam partner, mert féltem, hogy apám berág és átgondolja magában, magával vigyen-e legközelebb, de a másik oldalról ott volt a nyomás, hogy legyek nagylány, ne úgy viselkedjek, mint egy kisgyerek (ezek szó szerint elhangzottak), továbbá a saját kíváncsiságom. Igazából elmentem volna velük, még ha azzal tisztában is voltam, minek nevezik az olyan csajokat, akik ilyesmiket csinálnak. Mindig arra jutottam, amikor láttam a korombeli lányokat illedelmesen, kézen fogva sétálgatni az utcán az aktuális pasijaikkal, akikkel persze sosem szexeltek, mert még túl fiatalok voltak hozzá, hogy én nem ezt akarom magamnak. Nem kell a komolykodás, nem kell a kapcsolat, mert amit addig a kapcsolatokból láttam, az nem volt túl pozitív, én csak úgy dugnék, mert helyes a srác meg minden. Az is benne volt, hogy hallottam azokat a srácokat a barátnőikről beszélni egymás között a többivel, és mindig minden arról szólt, hogy már rohadtul szexelnének, csak arra várnak, hogy eljussanak addig, nem volt szó érzelmekről meg összetartozásról, csak a szexről. Rájöttem, hogy ez csak egy kamu a csajok felé, ez csak egy út, amit be kell járniuk, hogy megkapják, amit akarnak, totál hülyére veszik a lányokat. Amikor aztán valamelyiknek végre sikerült lefektetnie az egyiket, jól ki is beszélték az egészet. Tehát elgondolkoztam, hogy én már miért játszanám ezt a játékot? Egy színdarab, egy megjátszás, egy képmutatás, és a végén ugyanott vagy, bármennyire jól, sőt szűziesen viselkedtél: pont úgy kidumálnak, mintha a szombati buli végén dobtad volna hanyatt magad nekik a kocsi hátsó ülésén.

Nem voltam a legjobb véleménnyel a srácokról mint nő, elég tisztán láttam, mit csinálnak és miért, milyen eszközökkel érik el, amit akarnak, viszont úgy éreztem, hogy mivel egyre inkább átlátom, mi is folyik, egyre inkább én irányítok. Összességében én kaptam meg azt, amit akartam, és néha pusztán csak megtáncoltattam őket a vacsorájukért.

Bár volt egy relatíve rossz hírem a végére, mármint nyilván egy ribanc lettem, ennek ellenére többször volt az az érzésem, hogy nem ugyanabba a kategóriába kerültem, mint a többi, könnyen kapható picsa. Egész sokan átláttak azon, amit csináltam, rájöttek, hogy tudatosabb vagyok annál, mint amihez hozzászoktak. Elkezdték érteni, hogy nem vagyok egy megvezethető hülye ribi, mint talán a kezdetekkor, és egyre nyíltabb, őszintébb beszélgetéseink voltak. Abbahagyták a játékot, aki pedig nem, az úgy járt, jókat szórakoztam rajta. Úgy érzem, ez sokat javított a pasikhoz való hozzáállásomon, mert onnantól kezdve én is tudtam némi tiszteletet érezni irántuk, hogy nem csak sunyi, manipulatív faszfejeknek láttam őket.

Viszont azt továbbra sem gondoltam, hogy nekem velük komolyabban kéne foglalkoznom. Voltak próbálkozások, de nem a megfelelő emberekkel. Én egész máshogy működöm, mint sok másik csaj, nekem nem ott vannak az érzékeny pontjaim, ahol nekik. Gyakorlatilag az emberek minden apró rezdülését figyelem, amióta az eszemet tudom. Hacsak meglátom vagy megérzem, hogy valaki alábecsül, lenéz, tettet, nem őszinte, valamin dolgozik a háttérben vagy bármi hasonló, ellene fordulok. Az évekkel csak a módszereim változtak, hogyan kezelem ezt, osztok-szorzok, átgondolom, milyen folytatás éri meg nekem vele, de az nem, hogy onnantól kezdve ő semmi a szememben.

Nem tekintettem romantikusan a jövőbe, igazán nem tartottam esélyesnek, hogy lesz olyan pasi, aki nem ilyen, úgy voltam vele, hogy ez egy természetes nő vs. férfi dolog, sosem értjük meg igazán egymást, ezért mindig résen kell lenni. Ebben a hitemben cáfolt meg a pasim, amikor belépett az életembe, nem véletlenül állítom, hogy ő egy különleges hópihe. Persze, talán van még ilyen, mint ő, időnként összefutok olyanokkal, akiknél mintha éreznék ilyesmit, de most már nem számít.

Hogy kisiklott volna az életem, azt egyáltalán nem gondolom. Voltak problémák, vannak és lesznek, de úgy érzem, tökéletesen azt az életet élem, amiben a legjobban érzem magam, ami belülről jön, amiben nincs megjátszás, nincs képmutatás, nem kell sok kompromisszumot kötni és nem érzek frusztrációt. Amikor másokra nézek, nem vagyok biztos benne, hogy ők is valóban úgy és azt élik, amit igazán szeretnének. A különbség, hogy amit ők élnek, ami belőlük látszik, amit mondanak, az elsőre remekül hangzik, az enyém pedig szarul. Viszont azt csak egy ostoba és felszínes ember képzelheti, hogy ha a másik nem az ő útját járja, akkor egy csődtömeg és elszúrta, nem igaz?