A jó, a rossz és a migrik

Olvasom én is a híreket a kormány ambiciózus népességnövelő programjáról. Szülj, mert fogy a magyar, a migráns meg csak jön, mi lesz így velünk? Ki véd meg minket, képesek leszünk rá? Összeomlik a társadalmunk, vége a nyugati kultúrának?

Én már rengeteget elmélkedtem azon életemben, hogy miért is vagyok más, mint általában a többiek. A válasz valószínűleg csak annyi, hogy valahol valami elbaszódott és így maradtam, ezen már nem lehet segíteni. Mintha valami messzi-messzi galaxisból jöttem vagy dobtak volna ki itt, hogy aztán megpróbáljak boldogulni egy olyan világban, ami nem igazán nekem való. Beilleszkedni. Mert ugye ez a kulcsszó, mindenki ezt akarja, aki normális, hogy beilleszkedjen, hasznos tagja legyen a társadalomnak, e világ szabályai szerint vett minőségi életet éljen, gyarapodjon, sokasodjon, mindig a következő generációra gondoljon. Ez a klasszikus jó, a követendő, az elvárt, ez által jutsz a Mennybe.

Én viszont rossz vagyok. Nem tudom, hogy ez genetikailag kódolt-e bennem vagy a szüleimet kéne-e okolnom érte, de ez van. Az én "rosszaságom" nem trendhajhászás, nem feltűnési viszketegség, nem egy magamra erőltetett viselkedés lázadásból a rendszer ellen, csak van. Korábban úgy gondoltam, pusztán csak önző vagyok, ami az emberre egyébként is jellemző, pláne a nőkre, állítják sokan, de mintha mégsem (csak) erről lenne szó, én inkább csak más kód alapján működöm, amit elég hanyagul írhattak meg. Az én világomba, aminek nyomait, a sorstársak közösségét útközben felfedeztem, tökéletesen be tudok illeszkedni, el tudom fogadni a szabályokat, be tudok állni a nyájba, nem lázadozom, hanem viselkedek. Ezt nevezem az én valódi világomnak, erről szól ez a blog is.

Ebben a világban számomra minden könnyebb, mert minden a helyén van, mert értem. Számomra az, amelyikbe beleszülettem, teljesen élhetetlen, mert a klasszikus jót kergeti: törekedj a tökéletességre, legyél jó állampolgár, legyél erkölcsös, csak azt tedd, ami a helyes, ellenkező esetben kirekeszt, ignorál, büntet, hisz veszélyes vagy. Bár a világ változik, a média próbálja befolyásolni a közvéleményt, legyünk lazábbak, elnézőbbek, toleránsabbak, különcök, azért a többség ennek még mindig ellenáll, legalábbis legbelül, csendben, a négy fal között elítél. Igazából teljesen jogosan, csak szeretünk ezen szemet forgatni, mert hát látjuk mi is, hogy azért a tökéletességtől, a jótól elég sok ember messze áll, de legalább törekszik rá, mi meg nem. A magam módján én is próbálom csökkenteni a károkat, amiket okozok azzal, hogy sosem illeszkedtem be: tisztességesen fizetem az adót, adományozok, kiállok ügyek mellett vagy éppen ellen akkor is, ha azok engem nem érintenek, de tudom, hogy mások életében pozitív változást hozhatnak és ilyenek. Elvégre tartozom ennyivel, mégis kaptam ingyen oktatást, a családom állami támogatást (utánam is), az őseink vérüket adták ezért a nemzetért és lehetne még sorolni a végtelenségig, szóval azt vágom, hogy adós vagyok. Kicsit olyan ez, mintha lelencházban nevelkedtem volna, amiért persze tartozom némi hálával, de azért inkább elszöktem, nekiindultam felkutatni a saját családomat, és azért a lényeget magamból nekik adom.

Az én világomba az a belépő, hogy nem vagy jó, és nem is járna veled túl az a társadalom, amelyik alapvetően a jóra törekszik. Itt elfogadod, hogy bár időnként mindenkiben megcsillan ez-az, ami talán reményre adhat okot, alapvetően szar ember. Nem is teszed magad a másik előtt, mert minek? Őszintébb kapcsolataid vannak. Nincs tojáshéjakon lépdelés, nem kell az elefántot keresni a szobában, nem kell mást mutatni, mint ami van, sőt felvállalhatsz szinte mindent. Ez a magamfajtának megkönnyebbülés, mert a tettetés rengeteg energiát elszív, nem hozod ki magadból a legtöbbet, mert tudod, hogy nem ugrod meg a minimumot sem a másik világban, sőt te vagy a hülyegyerek a leghátsó sorban, aki csak bambán néz és sosem ért semmit, ez pedig beléd állítja az ideget. A mások véleménye,  a lefegyverzés. Tagadhatatlan, hogy szükségünk van az "alapvilágra", önző módon csak az előnyeit élvezzük ki, azt a sok mindent, amit a normális emberek adnak a többieknek, mi gyakorlatilag csak élősködünk. Ami valahol mindenki csőrét bassza közülünk is, mert nem arról van szó, hogy mi nem adnánk, csak nem igazán tudjuk, hogyan tudnánk hozzátenni. Nem az van, hogy ingyen akarjuk, én sem akarok semmit ingyen. Valahol talán ezért is tartom fontosnak az ügyet, hogy kicsit közelebb hozzam a két világot egymáshoz, mert talán kisül belőle előbb-utóbb valami egyezség, kitaláljuk, mit tudunk mi tenni másokért, ami hasznos, tőlünk is lehetne mit tanulni. Ebben a világban, ami egyre puhányabb, talán egyszer még jól jön az a mentalitás, amivel mi rendelkezünk. Nyilván most nem kifejezetten a kurvákról beszélek, mert a többségnek elég két pofon és dalol, mint a pinty, nem épp a legmegbízhatóbb réteg a mi társadalmunkon belül, hanem úgy általában azokról, akik rosszak. Aki nem moralizál, nem erkölcsös, nem gondolja meg kétszer, csak csinálja. Az életem jó része nagyjából erről szólt, hogy jobbára csak csináltam, amit csinálni kellett, aztán maximum utólag magyarázkodtam, akár magamnak is, és mivel nem vagyok jó, nem is bántam meg, pedig hallgatom eleget, hogy mennyire elítélendőek a cselekedeteim. Ahogy öregszem, egyre biztosabb vagyok magamban, mert egyre többször ismerem fel, hogy az a belső hang, ami időnként leolt, nem is a sajátom, hanem anyámé, egy politikusé, vagy valami képmutató fazoné a netről. Az én lelkiismeretem egész másképp működik, csak nehéz kiszűrni ebből a zajból.

A valódi másság igazából ez, nem, amikor buzi vagy, pávatollat dugsz a seggedbe és végigvonulsz évente egyszer az Andrássyn, hogy a jobberek rohadt tojással dobálhassanak. Az semmi, amit mindenki felfúj. Te attól ugyanúgy beilleszkedtél, hiszen arra vágysz, amire ők: tisztességes munkára, szép családra, hűségre, jelzálogmentes házra, erkölcsre, világbékére (pláne!), templomba járásra, békés karácsonyi vacsorákra. A te életed pöccre ugyanolyan, mint az övék, csak vannak, akik szeretnek utálkozni. Amire mi vágyunk, azt ők nem érthetik, esetleg tolerálhatnak, ha úgy hozza a szükség, de meg nem érthetik, el nem fogadhatják és ezért nem is kerülünk egy lapra, nincs dolgunk egymással - még. De fogy a magyar, az európai, a migráns meg jön, a társadalom szétesőben, úgyhogy eljöhet az a pillanat, amikor érdemes lesz minket is meghallgatni.