Meséltem már a menedzserekről, a fiúkról - a fiaimról, ahogy szokásom emlegetni őket - egy külön posztot szenteltem annak, hogy bemutassam, hogy verődtünk mi így csapatba, mik voltak a kezdetek. Most viszont kicsit arról mesélnék, milyen is csak egy átlagos hétköznap, hogy intézzük a dolgainkat, milyen a viszonyunk, hogy viseljük el egymást, mert ez ugyanolyan munka, főállás nekünk, mint bárki másnak, ez az életünk, ezek a mindennapok.
A mi közös szokásaink, hagyományaink, beosztásunk maguktól alakultak ki mindenfajta különösebb tervezés nélkül. Megszoktam, hogy amikor felkelek, legyen az bármelyik napszakban, úgy egy órán belül felhívom V.-t. Csak úgy érdeklődni, hogy na mi újság. Ilyenkor általában megbeszélünk egy időpontot valami közös kajálásra vagy kávézásra a közelben, nem ülünk össze feltétlenül minden nap, de azért igyekszünk minél többször egy héten. Van a közös munkánk, amiről ez a blog is szól, illetve vannak egyéb üzleteink, megbeszélnivalónk, mert adja magát a dolog, hogy ha bármelyikünk kitalál valamit, belevág egy projektbe, szól a többieknek és általában betársulunk. Vagy ha nem is, legalább megbeszélgetjük a dolgokat, tanácsokat adunk vagy csak közöljük a többivel, hogy ez van, ezt csinálom, itt tartok vele, ez a tényállás. A legjobbak azok a találkozók, amikor az egész csapat jelen van, ami négy embert foglal magában, mert a pasimat is ide sorolhatjuk, de ez azért ritkább alkalom, inkább csak V. és én találkozunk.
V. telefonon és emailben kommunikál a vevőkkel, de utóbbi számít igazán, ugyanis ragaszkodunk ahhoz, hogy ami csak lehet, legyen leírva. Ez elsősorban azért fontos, mert így nem tudnak belénk kötni, hiszen szó elszáll; volt már ebből probléma a múltban, hogy be akarták nekünk mesélni, hogy egész másról szólt a megegyezés, mint amit mi vállaltunk, konkrétan hülyének próbáltak nézni minket, akkor vezettük be ezt a szabályt, hogy persze csacsoghatunk bármiről, de a lényeg a végén mindig legyen meg papíron. Ezeket az email fiókokat V. figyeli, ő válaszol és ad rajtuk keresztül árajánlatokat, viszont nekem is van hozzáférésem hozzájuk, bármikor belenézhetek a levelezésekbe, ismerem a jelszavakat. A munkákról már a tárgyalási szakaszban értesít M.-et és engem, küld egy rövid összefoglalót, aztán amikor lezsírozta, akkor újra, aztán mindenki oda jegyzi fel magának ezeket, ahova akarja, én a legtöbbször kézzel leírom őket a magam naptárába. Nem csak az tudható, hogy mikor és hol lesz dolgom, hanem hogy pontosan mi is, részletesen kifaggatja a vevőket arról, mit is akarnak, hiszen arra fel kell készülni. Amikor összeülünk egy ebédre, általában ezeket gyorsan átfutjuk csak azért, hogy biztosan egyezzünk.
Volt már, hogy elfelejtettünk melót. Akkor kurvára belénk állt az ideg! Épp a mi lakásunkon voltunk együtt, V. a budin ült, amikor megcsörrent a céges telefonja, amit kint hagyott azért, hogy ha bárki keresné, szóljunk neki, M. viszont fel is vette. A vonal másik végén udvariasan érdeklődött egy pasas, hogy a közelben járunk-e már, mert nem igazán látnak még minket. Rögtön tudtam, miről van szó, M. arcára kiült a pánik, mondania sem kellett, hogy valamit nagyon benéztünk így, együtt, hiába fut be mindenkihez minden infó. Szerencse a szerencsétlenségben pont az, hogy M. vette fel, ő ugyanis azonnal előállt egy hazugsággal, előadta, hogy no para, megyünk, csak kisebb balesetet szenvedtünk, emiatt egy pici csúszás lehet, de igyekszünk mihamarabb odaérni. A fazon rendes volt, mert rögtön felajánlotta, hogy eljönnek értünk kocsival vagy taxit küldenek, de M. lerázta. Ha V. vette volna fel, ő van annyira becsületes, hogy bevallja, hogy elfelejtettük, és az azért halál ciki lett volna. A hab a tortán az volt, hogy tőlünk vették a piát is, tehát azzal is jól szarban hagytuk őket. Mint az őrültek, elkezdtünk rohangálni, V.-t rögtön kirángattuk a klotyóból (bár ugrott ő magától is, amint megtudta, mi történt), amíg én készülődtem, a fiúk megrohamozták az egyik szupermarketet és ottani árakon beszerezték a piát, tehát azon már buktunk, de legalább odaértünk, még ha késtünk is és nem is haragudtak ránk, mert teljesen bekajálták a M. sztoriját a balesetről. V. először magát hibáztatta, hogy biztos ő felejthette el és nem is küldött róla nekünk semmit, de csekkoltunk és bizony ott volt az értesítő, igaz, csak egy, de azt mindannyian megkaptuk és elolvastuk, szóval rejtély, hogy ment ki mindannyiunk fejéből. Tanultunk belőle, azóta még jobban figyelünk az egyeztetésre.
Nagyon sokat vagyunk együtt, összezárva, de főleg a fiúk egymással. Mármint V. és M. Nincsenek titkaink egymás előtt, mert nem is lehetne semmit sem megtartani magunknak. Átjárunk egymáshoz, sőt kulcsunk van egymás lakásához, ugyanazokat az embereket ismerjük, nagyjából mindig tudjuk, merre jár a másik. Mivel mind egy helyen kezdtük a klubban, láttuk egymást ezerszer már meztelenül, szexeltünk egymás előtt, egymással, mindenféle intim vagy akár kiszolgáltatott helyzetben is, és ezt teljesen megszoktuk, túlzottan is. Normál esetben nem látsz ennyit más emberekből, még közeli barátokból sem. Amikor ennyire ismersz valakit, mondhatni, legalább annyira, mint a párodat, de mégsem az, hanem csak barát, kolléga, azért már csak emiatt is vannak súrlódásaid. Nehéz nem ítélkezni, ha valakit szinte úgy ismersz, mint önmagadat. Az összes hülyeségét a szokásait, gyengeségeit, de nem ezzel van a baj, hanem hogy annyit vagyunk együtt, hogy képtelenség csak hallgatni, amit a másik mond, úgyhogy beleszólunk, kéretlen tanácsokat osztogatunk egymásnak, mert máskülönben csak telítődnénk és felrobbannánk. M. és én folyton vitatkozunk, ez egy amolyan végtelen történet, így van ez a kezdetek óta és így is marad. Nem vagyunk kedvesek egymással: beszólogatunk, provokáljuk egymást, de persze nem vérre menően (bár egyszer megtörtént, hogy fizikailag is egymásnak estünk), de inkább ez már csak a napi rutin, amit megszoktunk, legbelül egyikünk sem utálja a másikat, vannak helyzetek, amikor kimutatjuk egymás felé a szeretetünket, néha még ölelkezünk is, de csak ritkán, nem szabad túlzásba vinni. V. már nem harcol annyit ellenünk, már csak tűri ezt, akkor szól, ha rossz napja van, ha jobb, akkor inkább trollkodik valamit; időnként azon kapom, hogy direkt szítja a tüzet. Volt már, hogy M. olyanért üvöltötte le a fejem, amit nem is én mondtam, hanem V. alamuszin beszúrta a piti kis vitánk közepébe, de M. agya úgy adta ki, mintha én dobtam volna be a témát, V. meg örült magának, hogy összejött a mutatvány. Ő így szórakoztatja magát. M. tart V.-től, a jelenlétében sosem mer igazán kikelni magából, ő kordában tartja az agresszióját, ezért ellenem nem is fordította igazán soha, de más lányok ellen már megesett. Ő és az indulatai veszélyes duó, viszont még kettesben maradva sem érzem, hogy én magam ne lennék biztonságban mellette, mert bőven lett volna alkalma eltángálni, mégsem tette meg, még akkor sem, amikor birkózásig fajult egy vitánk, akkor sem használta az erejét ellenem, de sosem javasolnám más csajoknak, hogy kapcsolatba kerüljenek vele, mert komoly dühkezelési problémái vannak. Ez viszont néha jól jön, testőrnek kiváló, mert nem fél nekimenni senkinek és gyorsan reagál, ami időnként nagyon hasznos, mert nem mindenkit lehet szavakkal meggyőzni, mint ahogy V. akarná, úgyhogy M. a szükséges rossz.
Fontos feladat még a beszerzés, M. a mi lótifutink, ő az, akinek hamar meg kell tanulnia, mit és honnan lehet kapni a legjobb áron vagy hogy utazáshoz, a munkához mindenünk meglegyen. Mint írtam korábban, ő az eszközfelelős is. Emiatt már néha pofátlanul ki is használjuk, olyan dolgokat is vásároltatunk vele, amiért magunk is elugorhatnánk a boltba, de minek, ha ő úgyis beszerző körúton van a városban? Ez nem is tetszik neki, de általában azért nem ellenkezik túl kitartóan. A kocsiban legtöbbször filmezünk, ami persze újabb konfliktusokat generál, mert ebben is egyezkedni kell, bár ez a zenével sincs másképp, sem a hangerővel, de ezek nem komoly viták, csak olyasmi, mint irodában dolgozók harca a klíma miatt, vagy hogy ki lopta ki a frigóból a joghurtot. V. a sofőr, az anyósülésért pedig küzdünk. Hosszabb utakon jobb szeretek hátul, kényelmesen ücsörögni, ha a közelbe megyünk, akkor inkább V. mellé huppannék, hogy gyorsan megdumálhassuk a lényeget, ezen aztán M. úgyis hisztériázik, mert szerinte a nők és a gyerekek ülnek hátul, nem a teremtés koronái, pláne az egyik legékesebb közülük.
Oké, azért az még mindig vicces, hogy én megyek dugni, de a fiúk kapnak hajba azon, hogy melyik pornófilm menjen le, míg odaérünk.
Szóval, mint a jó testvérek!
VálaszTörlés(azért vér nem folyik)