Amikor a segítőimről esik szó, előre tudom, hogy az emberek ítélkezni fognak. Csak kihasználnak. El kell tartanod a stricijeidet is. Biztos agyonvernek, ha nemet mondasz, és hasonló szép gondolatok reppennek felém rögtön.
Akkor most leírom, hogyan is néz ki ez valójában, kik vagyunk mi egymásnak és milyen a kapcsolatunk. Előre szólok: hosszú és részletes poszt lesz, de nem foghatom rövidebbre.
Húsz éves voltam, amikor egy belga szex-horror interaktív színházban kaptam állást. Egy nő szervezett be, akit régebbről ismertem, és azon, hogy odairányított a megfelelő emberekhez, akikkel felvehettem a kapcsolatot, sosem láttam többé. Naiv voltam és talán elég meggondolatlan, mert rosszul is elsülhetett volna.
Az már biztos, hogy volt egy különleges hangulata a helynek, amihez csak hozzátett, hogy úgy éltem meg az oda kerülést, mint egy izgalmas fordulatot az életemben, új közösség, új emberek, és egy nem hétköznapi munka, ami inkább csak egy szórakoztató hobbi, amiért fizetnek. Volt egy rövid állásinterjúm, csak leültünk egy idősebb pasival, magával a tulajdonossal az előtérben, még jóval nyitás előtt, érdeklődött arról, kiféle-miféle ember vagyok, hogy biztos vagyok-e benne, hogy nekem való-e egy ilyen bevállalós állás, dolgoztam-e már hasonló területen és így tovább. Elmesélte, hogy a hely élete nagy projektje, korábban BDSM klubok üzemeltetésével próbálkozott, de mindig is úgy gondolta, hogy annál valami kreatívabb dolgot akar létrehozni, valami jóval merészebb, elvontabb, egyedibb világot. Megtudtam, hogy az ajtó mögött, amivel szembe néztem, egy egész horrorlabirintus rejtőzik, folyosók és szobák, amik mind-mind önálló jeleneteknek adnak otthont, a munka lényege pedig, hogy egy nagyjából negyven perces túrán vezetjük végig a látogatókat, a horrort ötvözzük a szexszel, azaz ahogy ő fogalmazott mi nem hagyjuk ki a szexjeleneteket a filmjeinkből.
Tetszett, határozottan tetszett, még nem hallottam ilyesmiről, megbeszéltük, hogy másnap visszamegyek egy próbanapra, letolok egy egész műszakot, aztán majd meglátjuk, tetszik-e és én is tetszem-e nekik. Reggel 9 órára beszéltük meg a találkozót a bejáratban, én már fél órával korábban ott toporogtam és izgultam, hogy mi lesz ebből, mennyire fogom bírni, biztos megerőltető lesz azért, vajon milyenek a kollégák? Az interjú alatt láttam egy-két embert ki-be járkálni, de a fickó nem mutatott be senkinek, így vakon voltam azzal kapcsolatban, egyáltalán kikhez lesz szerencsém. A megbeszélt időpontban aztán feltűnt egy srác, egy huszonéves, fekete pasi, aki kedvesen bemutatkozott, V-nek hívják, ő a tulajdonos jobbkeze, a helyi ezermester, aki mindig korábban kezd, végigmegy a jeleneteken, karbantartja az eszközöket, feltölti a készleteket, és nem mellesleg ő is színész. A tulajdonossal aznap nem találkoztam.
V körbevezetett. Először az öltözőt/sminkszobát mutatta meg, hol rakhatom le a cuccomat, adott egy szekrénykulcsot, megmutatta, hol találom a sminket, a kosztümöket, hogy működik a kávéfőző, majd nekiindultunk a labirintusban, felkapcsolt villanyok mellett, hogy jól meg tudjam nézni, hogy is néznek ki a szobák és folyosók, amiket a jelenetekhez használunk. Ráérősen, precízen megmutogatott mindent, már akkor éreztem, hogy ő olyan karakter, akit kedvelni fogok. Elmesélte azt is, hogy bár a szobák berendezése fix, nincs előre megírt forgatókönyv, nincs szövegkönyv, hanem improvizálunk. Kezdés előtt összeül a csapat és kitaláljuk, hogy mit akarunk játszani aznap, leginkább azok egymás között, akik közös jelenetekben szerepelnek, hiszen legfőképpen az ő dolguk, hogy megegyezzenek abban, mit fognak előadni. A tulajdonos meghagyja a színészeinek a kreatív szabadságot, őt csak az érdekli, hogy jól csináljuk és a vendégeknek tetsszen a műsor.
Miután végigjártuk a túrát, visszavezetett az öltözőbe, ahol már gyülekeztek a többiek, jó hangulat fogadott, zenét hallgattak, magánéleti dolgokról beszélgettek és rögtön többen is ugrottak, hogy segítsenek nekem az első napomra való felkészülésben. Megbeszéltük, hogy melyik két jelenetben fogok játszani és azokhoz általában milyen történeteket találnak ki, kiválasztottuk együtt az ahhoz szükséges jelmezt és sminkeket, illetve kipróbáltam vagy ötféle művért, amiből ott rengeteg fogyott, horrorszínház lévén. Az is nagyon bejött, korábban sosem kentem magamra ilyesmit, és mint megtudtam, mindenki másik gyártó termékét szereti, ki kell tapasztalni, hogy melyiket akarod használni. Feldobtam a jelenethez illő alapsminket magamnak (egy őrült nőt játszottam) és egy kevés művért is használtam, egyelőre csak óvatosan, a többiek pedig megdicsértek, hogy ügyesen rendezem magam.
Az első nap nagyon kemény volt, ledolgoztam becsületesen a tíz órámat, nagyon elfáradtam, viszont abszolút bejött a munka, rettenetesen jól éreztem magam, még este, zárás után is tele voltam energiával, mert éreztem, hogy jó vagyok benne, fel fognak venni és a többiek is szimpatikusak voltak. V-t ritkán láttam, mert nem dolgoztunk közös jelenetekben, viszont a nap végén ismét odajött, érdeklődött, hogy mit gondolok, akarom-e csinálni, a hátam mögött persze addigra már kikérte a velem együtt dolgozó kollégák véleményét rólam, akik azt javasolták, hogy vegyenek fel. Így hát alkalmazottja lettem egy hajmeresztő underground szexszínháznak mindössze 20 évesen egy idegen, európai városban. Anyámnak persze azt mondtam, hogy egy kávézóban dolgozom.
Lassan szokásunkká vált, hogy V és én kezdtük ketten a reggelt, én mindig jóval előbb odaértem, mint a többiek, ő pedig szokás szerint barkácsolt és rendezkedett, viszont egyáltalán nem bánta, hogy megyek utána, mint egy kis pincsikutya, igyekezett hasznomat venni, segítettem neki kisebb munkákban, takarítottam, törölgettem, miközben beszélgettünk, mesélt magáról, a klubéletről, a fejlesztésekről, amit tervez. Bár ő nem volt tulajdonos, csak gyakorlatilag egy egyszerű jómunkásember, mint én, a szívén viselte a hely sorsát és mindig jobbá akarta tenni, amivel csak tudta. A szememben rövid időn belül ő lett maga a Klub, az arca, a mozgatórugója a helynek. V, az év dolgozója, az én nagy haverom.
Egyetlen dolog zavart, mégpedig a másik, hozzám hasonló öribarija, a szintén huszonéves, nagypofájú és arrogáns seggfej M. Fel nem tudtam fogni, hogy ez a két ember, akiknek ennyire eltérő a személyiségük, a habitusuk, a kedves fickó a gyökérrel hogy lehetnek haverok. Általában ő is kicsivel előbb jött, illetve a turnusok közti szünetekben velünk lógott, de azon kívül, hogy támasztotta a falat és magyarázott, semmi hasznát nem vettük. Odajött azzal az indokkal, hogy segít, de szinte soha nem nyúlt semmihez, csak ha V kifejezetten megkérte valamire, viszont kellően irritáló volt a jelenléte, mert szeretett beszólogatni és egy hímsovén kis köcsögnek tűnt. V meg mintha ezt észre sem vette volna, sem azt, hogy nem csinál semmit, sem azt, hogy szar arc.
Más választás lévén hozzászoktam a jelenlétéhez. Mindennaposak voltak a kisebb-nagyobb szócsaták közöttünk, ahogy haladtunk előre az időben, én is egyre bátrabban szóltam vissza neki, osztottam ki, raktam a sarokba, ha túl messzire ment, viszont voltak pillanatok hármasban, amikor kifejezetten jól szórakoztunk. Egyik közös hobbink a tespedős szünetekben az Ország, városozás volt. Megmutattam nekik, hogy kell játszani, az egyik kedvencem, és mivel én sem voltam perfekt angolból, úgy éreztem, hogy egyenlő esélyekkel indulhatnak ellenem - pedig egyébként bárkit legyőzök benne. Máskor kártyáztunk, vagy csak egyszerűen együtt lógtunk és magánéleti dolgokról dumáltunk és kéretlen tanácsokat osztogattunk a másiknak, különösen M-mel. A kollégák megszokták, hogy kialakult ez a hármas, persze, nem zártuk ki a külvilágot, vegyültünk másokkal is, de nem lehetett nem észrevenni, hogy mi általában együtt mozgunk, közelebb állunk egymáshoz.
V addigra a biztos pontot jelentette nekem az idegen városban, mindig őt hívtam, akármi nyomorom volt, segített eligazodni az életben, a legjobb barátom lett, akivel semmi romantikus kapcsolatba nem keveredtünk, valamiért sosem néztünk úgy egymásra, inkább amolyan apafigura lett, pedig csak pár évvel idősebb nálam. Rá az a jó szó, hogy bölcs. És higgadt. Feltételezed, hogy ő mindig mindenre tudja a helyes választ és mindig helyesen, meggondoltan dönt.
Egy idő után azonban elkezdtem úgy érezni, hogy kinőttem a színházat. Kolléganőkkel laktam együtt egy nagyobb, sokszobás albérletben, és ők prostiként is dolgoztak a klub tulajdonosának kapcsolatain keresztül, és amennyire elutasító voltam ilyen munkákkal kapcsolatban az elején, annyira gyorsan kezdett erről megváltozni a véleményem azok után, hogy meghallgattam a történeteiket, láttam, hogy dolgoznak, mennyi pénzt keresnek, hogy összességében boldogok és elégedettek. Törvényszerű volt, hogy követem a példájukat, egyre több munkám lett, mentem külföldre is, aztán ezt is kinőttem. Saját vállalkozást akartam, ami az enyém, amiben én döntök arról, hogyan csináljam.
Azt viszont tudtam, hogy nem lehetek egyedül, kellenek partnerek a bűnben, akikben megbízom. Természetesen V volt az első, akivel megosztottam a gondolataimat a váltásról, a saját vállalkozásról, és a végén kitaláltuk, hogy összeállunk ketten, beveszünk még két másikat tagot, és önálló projekteket indítunk. Pontosabban megszületett az ötlet az úgynevezett "live porn" műfajban való elmerülésről, azaz hogy partibuszos/rendezvényekre járós pornószínészkedésről. Úgy gondoltuk, ez bejöhet, az emberek nézik és szeretik a pornót, biztosan fizetnek azért, hogy meghívjanak minket és műsorokat adjunk elő a szemük előtt. V persze rögtön M-re gondolt harmadik szereplőként, negyedikként pedig egy szintén horrorszínházas kolléga csatlakozott. Nekiálltunk felépíteni a vállalkozást, beleraktunk rengeteg pénzt, vettünk egy buszt, amit az igényeknek megfelelően átalakítottunk, kiváltottuk az engedélyeket, regisztráltuk magunkat, kapcsolatba kerültünk egy marketingessel, aki segített nekünk a produkció megtervezésében és népszerűsítésében, pornóoldalakkal kötöttünk szerződéseket, kosztümöket varrattunk, terveztettünk, kiegészítőket, eszközöket vásároltunk, és mellette bőszen írtuk a forgatókönyveinket a kigondolt jeleneteinkhez. Rengeteget próbáltunk, ötleteltünk, vitatkoztunk, vágtuk egymásra az ajtót, kisfilmeket forgattunk, promóciós anyagokat készíttettünk, sofőrt vettünk fel, aztán előbb-utóbb készen állt a mutatvány. Az első pár hónapban a belünket is kihajtottuk, meghívásaink, foglalásaink voltak bőven, ám be kellett látnunk, hogy anyagilag nem jöttünk ki a legjobban a buliból. Szinte alig maradt hasznunk, túl sokba került a projekt életben tartása. Akkor esett le, hogy valószínűleg ez az ötlet másnak is eszébe juthatott korábban, majd ő is megtapasztalta, amit mi, és aztán feladta a harcot.
Már csak kíváncsiságból is még futottunk néhány kört rendezvényszervező cégekkel, akiktől azt reméltük, hogy hasonló munkakörben tudnak állást ajánlani, hiszen a live porn mint műfaj jelenleg is létezik cégek által szervezetten, viszont nem tudtak meggyőzni bennünket arról, hogy jó dolgunk lesz náluk alkalmazottakként, sem egyéni vállalkozókként, még csak azt sem tudták garantálni, hogy egy csapatként megmaradhatunk. Zsákutca volt.
A harmadik srác úgy döntött, ő ezentúl máshol folytatja, visszamegy inkább a balettbe ugrálni, mint hogy továbbra is részt vegyen a mi kis bohózatunkban, és nem tudtam haragudni érte. Eljött egy mélypont, hogy akkor hogyan tovább, somfordáljunk-e vissza a "színházi" közegbe, amit addigra mindannyian elengedtünk. Prostiként dolgoztam tovább, de csak átmeneti megoldásként, csak egy alkalmazott voltam.
Olyan kiábrándultak lettünk attól, hogy nem jött be az élet, hogy egy nap annyit mondtam, hogy tudjátok, mit? Túlgondoltuk. Nagyot akartunk pukizni és beszartunk, túllépünk ezen, nem hozzuk szóba többször, de csapatként jók vagyunk, csak annyit kellene csinálnunk, mint mindenki: én dugok, ti szerveztek, osztozunk. A csoportszexszel jól lehet keresni, több ember, több pénz, és nincs is vele annyi gond, mint a barátnőfílinget keresőkkel, erre talán mi is képesek vagyunk. A fiúk nem hittek benne, úgy gondolták, hogy csak ebből nem kereshetünk annyit, hogy mindhárman megéljünk belőle, méghozzá egy adott színvonalon, mert azért mindannyian szeretjük a kényelmet. Én hittem benne, de elsősorban magamban, tudtam, hogy képes vagyok egyedül vinni a boltot a megfelelő segítséggel, hogy bírni fogom, hogy nem fogom megbánni, és hogy tudok annyit, hogy azt megfizetik.
Elteltek az évek és még mindig itt vagyunk, a rendszer frankón működik, felnőttünk a feladathoz, még mindig összetartunk, emellett pedig elmondhatom, hogy a legjobb barátságban vagyunk egymással. M-mel még mindig vitatkozunk és látszólag fújunk egymásra, de amikor bebaszik, nekem lopja a cserepes virágokat a közterekről. A vehemens természetét és arroganciáját pedig megtanultuk a javunkra fordítani, ő nem az a fajta fickó, akit hülyére mernek venni. V lett a vezér, mert ő a Bölcs, ő a főnök, ő irányítja a csapatot és áll türelmesen a vevőkhöz, mert ez az ő szuperképessége. Hogy ne bonyolítsam, most nem tértem ki a pasim szerepére, karakterére, de annyit elmondhatok, hogy a kevés, problémásabb periódust leszámítva beilleszkedett a mi kis furcsa csapatunkba, ért minket, felvette a ritmust, M-mel világra szóló barátságot kötött, V-t pedig eltűri, még ha gyakran nem is ért egyet a döntéseivel.
Amit mások nehezen látnak meg, az az, hogy ez nem csak rólam szól. Nem csak én dolgozom, nem csak én adok bele, ez kőkemény csapatmunka. Én, prostiként voltaképpen három embert jelentek, egyedül nem létezem. Olyan ez, mint a filmszakma: a közönség csak a színészt látja, miközben a produkció sikerén több ember munkája múlik, akik a háttérbe húzódnak és csak teszik a dolgukat.
Ez tehát a közös történetünk a fiúkkal, akik nem kihasználnak és bántanak, hanem segítenek, hogy minden jól menjen, a lehető legnagyobb biztonságban legyek és a munkámon kívül másra ne legyen gondom. Kollégák, menedzserek, testőrök, sofőrök, lótifutik, de semmiképpen sem stricik. Viszont mindenek előtt a legjobb barátaim.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése