Van ez a két én dolog

A hírességek gyakran mondanak olyanokat, hogy "két személyiségem van: a színpadi és az igazi, és én voltaképpen csak egy átlagos ember vagyok, aki teljesen más, mint amilyennek látják".

Olyan, mintha nekem is két énem lenne. Én vagyok az az ember, aki mindig udvarias, rámosolyog az emberekre, mindig nagyon megköszön minden segítséget, és maga is rögtön ugrik, ha át kell adni a helyet egy néninek vagy kinyitni az ajtót egy csomagokat cipelő ember előtt. Igyekszem kedves lenni, szimpatikusan viselkedni, jó benyomást kelteni. Nem vagyok olyan karakter, akiről elsőre megmondod, hogy voltaképpen egy "rosszéletű nő".

Az vagyok, aki mindig kínosan érzi magát és csak udvariasságból elmosolyodik, ha mondanak neki egy "disznó viccet" vagy tesznek valami szexuális utalást egy tök oda nem illő helyzetben, amikor nem vagyunk olyan viszonyban. Nem szeretem, és nem is tudok rá jól reagálni, tök béna válaszokat adok, inkább elterelem a szót.

Aztán ott a másik énem, a totál gátlástalan, szégyentelen ribanc. Ha szexről van szó, hirtelen átkapcsol az agyam. Sokat gondolkodtam ezen, hogy mégis hogyan is működöm, miért van ez, és csak arra tudok jutni, hogy igazából ez a valódi énem. A hétköznapokban viselkednem kell, azt érzem, ez az elvárás, ez a civilizált, az élet nem csak a szexről szól, be kell tartani a szabályokat, amiket jól ismerek, és valahol belül sért, ha valaki felrúgja ezeket, amikor én kényszerítem magam, hogy elfogadhatóan, szinte makulátlanul viselkedjek. Tudnék nem ilyen lenni, sőt az volna a legjobb, ha teljesen önmagam lehetnék a nap 24 órájában, de az a világ még nem jött el, tehát játszom egy karaktert, a "jókislányt", és azt akarom, hogy más is tegyen így.

Ahhoz már hozzászoktam, hogy haverok, barátok, ismerősök között örök poénforrás a szakmám. Elfogadnak, és ez tök jó, csak azért annyi ára van a dolognak, hogy hallgathatom a viccesnek szánt megjegyzéseket, az unalomig ismételt, kiszámítható humorbombákat, mert ritkán akad egy-egy tényleg spontán és jó beszólás, amin én is nevetek. Ha jó a vicc, nem bánom, én is beszólogatok saját magamnak, hasznos az önirónia. Mondok egy példát, miről is beszélek. Beszélgetünk, iszogatunk, félrenyelek, köhögök, jön a duma: "félrement a geci?" Milyen eredeti. Nem bántom őket, mert biztosan ennek is megvan a maga értelme, része az elfogadásnak vagy mit tudom én, én meg nem akarok egy hisztis picsának tűnni, de néha nagyon fárasztó.

Nem nagyon tudok kibékülni ezzel, hogy a prostik társadalmi elfogadottsága... hát ahogy mondani szokták egyesek: van a férfi, a nő meg a kurva. Én nem látom ezt egy ennyire elítélendő életstílusnak, pláne nem a mai világban, amiben minden a szexről szól. Nézed a pornót, arra vered, de közben megveted a csajt, aki kisegített? Prostit hívsz a házibulidba, de megveted azért, amit te csinálsz vele a haverjaiddal? Partnereknek kéne lennünk, és amit mi csinálunk, annak az értékét is el kellene ismerni végre, kevés ember van, aki nem húz hasznot belőlünk legalább az élete egy-egy szakaszában.

Szóval arra jutottam, hogy ez lehet az oka annak, hogy annyira másképp viselkedem a hétköznapokban, mint amilyen vagyok, hogy egyszerűen nincs más választásom. Nem fogom azt a keresztet magamra venni, hogy úton-útfélen beszólogassanak vagy megvetően levegőnek nézzenek, inkább játszom a szerepem tovább, és akkor legalább úgy jellemeznek, hogy "... de amúgy rendes csaj".