Emlékeztek gyerekkorotokból, amikor számoltátok a napokat esténként karácsonyig? Már csak ötöt kell aludni, már csak négyet, már csak hármat... Én még most is ezt játszom.
Ezek a napok már a készülődésről szólnak, megtörtént a beszerzés, kitakaríttattam a lakást, hogy a hétvégén már csak dekorálni kelljen. Szerencsés vagyok, mert a pasim azok közé tartozik, aki hasonlóképpen érez, nem derogál neki tervezni, ötletelni, dolgozni rajta. A fa az ő reszortja, csak, mert arra különösen érzékeny, hogy legyen pont olyan, amilyennek ő elképzelte, nem a díszítése, hanem a fenyő maga. Legalább két méter, tömött, terebélyes, Nordmann. Órákig képes válogatni, neki nem annyi, hogy ez jó lesz, vihetjük. Nem, ő a legkisebb hibát is kiszúrja rajta. Pontosan leméri, mekkora hely áll üresen a fának, amit mindig a sarokba kell tenni, az ablak mellé. Mert onnan látja a Jézuska, hogy minálunk várva van.
A díszek felelőse én vagyok, mert a faállításnak ez a része már annyira nem köti le, az egyetlen, amiből nem enged, hogy csakis csillagot tehetek csúcsdísznek. Kisebb-nagyobb masnikat vásároltam a fára, mert ez az ötlet most tetszik. Láttam hasonlót, csak virágokkal (talán orchideák szirmai), az is szép, csak elsőre furcsa, talán majd jövőre. Vettem egy egyszínű égősort, továbbá nagy méretű, színes gömbökkel, pár tobozzal és néhány ünnepi figurával rakom még tele. Abban egyetértünk a barátommal, hogy nagy fára mutatós díszek kellenek, viszonylag sűrűn rakva, de nem annyira, hogy a fa elvesszen alatta.
A fiúk is vásároltak maguknak szintén nagyobb fákat, majd kijelentették, hogy akkor nézhetnék rá díszeket, hát pedig ez nem így működik. Kicsit morogtak, aztán csak rávették magukat, hogy a karácsonyfáik díszeit kiválasszák, amiből aztán lett is egy kisebb csörte, mert a pasim és V. egymásnak feszültek a csúcsdísz miatt, ami a barátom szerint ugye csak csillag lehet, ő meg valami csúcsos izét nézett ki magának, és ez hallatlan. Végül megegyeztek abban, hogy az egyik csak azért is, a másik meg baszik többé jótanácsot adni, és inkább megitták a shake-et, amit a kezükbe nyomtam. Férfiak, az édességtől mindig lehiggadnak.
A karácsony tökéletes arra is, hogy számba vegyük mindazt a sok jót, ami történt velük az évben. Bazi sok jó dolog eszembe jutott csak eddig, de még dolgozom rajta, hogy mindent előhozzak. Sokszor többet jelentenek az apró, szinte jelentéktelennek tűnő kis események, amik aztán a legkedvesebb emlékekké válnak.
Leírok egyet, a kedvencemet mind közül, arról, beleégett az agyamba annyira, hogy szinte nincs nap, hogy ne jutna eszembe és vigyorgok magamban olyankor, mint valami retardált a kádban. Szóval egyedül voltam otthon, este, békésen aludtam. Talán hallottam valami neszt, de nem vagyok biztos benne, hogy ez nem csak valami utólagos, hamis emlék, szóval maradjunk abban, hogy arra riadtam fel, hogy valaki mászik be mellém. Azt ösztönösen tudtam, hogy a barátom nem lehet, hiszen nem is volt a városban, szóval pár másodperc múlva rájöttem, hogy M. az. Mi a faszt keres itt? Büdös volt a szesztől, mint valami disznó, randira ment aznap eredetileg. Rákiáltottam, hogy takarodjál kifelé az ágyamból, és onnantól szinte semmilyen mozgást nem észleltem, mintha csak egy álom lett volna, hogy ott járt. Rögtön visszaaludtam, nem gondolkodtam rajta többet, hogy mi is van. Reggel aztán csipásan kitámolyogtam a mosdóba, még félig alva járva, aztán amikor visszatértem a szobába, akkor vettem észre, hogy ott van M. Egész pontosan az ágy és a fal közötti nagyon szűk kis helyen térdel, a karjai lógnak a teste mellett és pofával lefelé fordulva alszik az ágy végében. Ott nyomorgott a padlón, a lábainak szinte semmi hely nem maradt, ezért összehúzta őket, amennyire tudta, és csoda, hogy kapott levegőt. Bámultam egy fél percig legalább látott szájjal, hogy ilyen állat nincs, édes istenem, ez óriásit fog szólni, amikor majd felébred, talán vihetem be egyenesen a sürgősségire, ha tényleg ebben a pózban létezik már több órája, mozdulatlanul! Aztán bevillant, hogy meg kéne örökíteni ezt a látványt az utókornak, de túl későn, valószínűleg felébresztettem az ájulatból a járkálásommal, mert megmozdult. Nem akartam kihagyni egy pillanatot sem, úgyhogy csak lehuppantam a babzsákba, hogy jól rálássak az eseményekre és vártam, mi lesz ebből. Nem kellett sok, felsírt. Vagyis inkább csak próbált az elején, mert hang annyira nem jött, látszott, hogy azt sem tudja, melyik bolygón van, aztán beindult a jajveszékelés szépen, épült, ahogy mozogni próbált kifelé abból a szituációból, én meg csak néztem és nem tudtam letörölni a vigyort a képemről. Kis lelkiismeret-furdalás is gyötört, persze, ha tudtam volna, hogy ennyire gajra ment, nem parancsolom ki az ágyból, de végre egyszer legalább megtette, amit kértem. Nagy nehezen felhúzta magát az ágyamra valami pucsítós pózba, a nyakát pedig csak egy irányba tudta forgatni, arrafelé is csak kínkeservesen, és talán akkor esett le neki, hogy ott vagyok, mert akkor szólt hozzám először, hogy megpusztul. Tudtam, hogy még korai, mégsem bírtam megállni, hogy ne szögezzem neki a kérdést azonnal, hogy egyébként mi a jó francot keresel a hálószobámban? Nyilvánvalóan fogalma sem volt még egy másfél napig legalább, aztán kezdtek előjönni az emlékei, bár pontos magyarázattal továbbra sem tudott szolgálni, csak hogy valamiért az én címem jutott eszébe, amikor kérdezte a taxis, meg hogy oldalazva jött fel a lépcsőn úgy, hogy a lábaival az egyik szélén lépegetett, a kezével viszont a másik oldalon lévő korlátot támasztotta, és követte őt egy macska. A lakásban pedig mászva közlekedett, hogy ne ébresszen fel, ahhoz pedig a kutyám asszisztált, aki pedig nem az a csendes típus, pláne, amikor ismerős arcot üdvözöl, ezek szerint ő sem érthette, mi zajlott a szeme előtt, csak megfigyelte. Így jutottunk el ahhoz a pillanathoz, amikor nem akart felkelteni, mégis megtette, arra viszont nem emlékszik, igazából miért állapodott meg az ágy végében például a kanapé helyett, valami olyasmit morgott, hogy csak megpihenni igyekezett és hirtelen kényelmes pozitúrának tűnt.
Innentől nem volt nyugtunk legalább egy hétig, mert minden az ő nyomora körül forgott, nem tudott rendesen állni, menni, ülni, feküdni, létezni, csak jajgatott és minket ugráltatott, de az a pár perc, amíg végignézhettem, ahogy rádöbbent a helyzetére, mindent megért. Gecinek érzem magam, igen, hogy más balszerencséje az év egyik legkedvesebb momentuma számomra, de nem tagadhatom, hogy így van. Már ő is tud rajta nevetni egyébként.
Ennek emléket állítva az ágy végében most már tartok egy kispárnát rajta a "Vészhelyzet esetére" felirattal, amin a kutyus szeret is pihegni, de mindig rászólok, hogy: nem, nem, az nem a te ágyad, szívem, az M.-é.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése