Az én red pillem nőknek

Mondhatjuk úgy, hogy nekem van egy elég sajátos véleményem ezekről a férfi-nő dolgokról, a nők helyéről a világban, arról, hogy kik is vagyunk mások szemében, és talán arról is, hogy mit kéne tenni magunkért. Pöccre pontosan persze nem mondhatom meg, mert ha meg tudnám, akkor valamiféle istennőként kellene tisztelni. Elég borús a jövőképem, viszont mindazt, amit ebben a posztban kifejtek, már jó ideje az élet nagy igazságának tartom, én ezzel már megbarátkoztam, átgondoltam, és nem tudok másra jutni, úgyhogy: ez van.

Elsőre elég eszetlennek fog tűnni az, ahogy a világot látom, nem fogsz vele egyetérteni, sőt kikéred magadnak, de azért olvasd végig, hátha elgondolkodtat, különösen, ha nő vagy, mert ez neked szól.

Vannak az én édes kis kutyusaim, ezek a drága kis szőrmókok, akiket nagyon szeretek, igyekszem megadni nekik a legnagyobb szabadságot, ami lehetséges, örülök, ha jól érzik magukat, játszanak, felfedeznek, ismerkednek; ez nekem, mint gazdájuknak is egy kellemes látvány, érzés, megnyugvás, hogy megfelelően gondoskodom róluk, cserébe ők is nagyon ragaszkodnak hozzám, körbeugrálnak, nyalogatnak, hozzám bújnak, csóválják a kis farkincájukat, amint meglátnak. Szóval ez vagyunk mi, nők a férfiaknak: kisállatok. Így tekintenek ránk békeidőben, amikor van lehetőség, kedv, idő, türelem, akkor jók vagyunk náluk. Aztán szar került a palacsintába, a kiskedvencnek beleszólása lett a dolgok alakulásába, és elég gyakran előfordul, hogy nem csak saját akarata van, hanem még gazdát is cserélne, nem úgy képzeli a dolgokat, ahogy ő eltervezte. Ez kinek tetszene? Én sem úgy tekintenék a saját kutyáimra, mint most, ha egyszer csak emberi hangon megszólalnának, és közölnék velem, hogy "hagyj már békén, te picsa, nem bírom a szabályaidat és nem is akarok alkalmazkodni hozzájuk, mert én annál többre tartom magam". Különösen, ha még igaza sincs, csak beugat, mert ennyire képes, nincs tisztában még a saját korlátaival sem.

Úgy mondjuk, hogy az ember áll a tápléléklánc csúcsán, de ez így nem pontos, mert nem "az ember", hanem a férfi. A nő az örök második, felette mindig is állni fog egy legyűrhetetlen csúcsragadozó. Nyugaton most az a szokás, hogy úgy teszünk (mert hisztiztünk érte és megkaptuk), mintha ez nem volna tény. Hogy egyenlőek vagyunk. A faszt vagyunk! Nem vagyunk ugyanolyan erősek, gyorsak, okosak, találékonyak, nem vagyunk feltalálók, nem építünk, még csak nem is alkotunk. Nem csinálunk semmit. Hogy miért nem, arra mindkét tábornak megvan a maga válasza: a feministák szerint azért, mert nem hagytak minket érvényesülni, az ellenoldal szerint meg azért, mert a nők eleve semmire sem jók és csak kifogásokkal jönnek, ha ezt valaki pedzegeti. Én valahol a kettő között találnék igazságot talán, ha keresném: egyrészt egy férfiak által összetákolt és fenntartott világban tényleg nehezebb egész más aggyal gondolkozni, másrészt viszont tényleg nem is tűnik úgy, mintha igazán próbálkoznánk vele vagy képesek lennénk rá. Az jogos kritika antifeminista részről, hogy a nők mindig csak addig jutnak, hogy beleszólnának abba, ami már nagyjából kész van, csak irigylik a férfiak pozícióit, az kell nekik, ami a pasiknak van, nem pedig azon dolgoznak, hogy kitaláljanak valami sajátot.

Abban teljesen biztos vagyok, hogy az egyetlen esély arra, hogy szabadok legyünk és a saját szabályaink szerint élhessünk az lenne, ha felépítenénk valami nőit a nulláról. Egy női világot, valamiféle párját a mostaninak. Megpróbálom röhögés nélkül leírni a következő sorokat. Szóval olyasmi kéne, amire csak mi lennénk képesek és amire nagy szükség van. Még ha valami ilyesmire is bukkannánk, meg kellene tudnunk védeni. Volt idő, amikor kicsikét úgy gondoltam, hogy a prostitúció valami efféle lehetne, de hát kit akarnék becsapni: bármikor elvehető. Mit tudnék tenni ellene? Semmit. Szóval ha lenne olyan a világban, ami csak a miénk, annak valami olyan forradalmi, világrengető dolognak kellene lennie, amit meg is tudunk tartani. Ilyen márpedig nincs és nem lesz, mert rajtunk múlik. Van egy olyan gyanúm, hogy a feministák rafkósabb fele erre már rég rájött, nekik is azt adta ki a matek, hogy nem járható út, nincs meg a 14.000.000:1-hez esély sem a győzelemre ilyen bagázzsal, úgyhogy ezen felesleges is gondolkozni. Ezért van, hogy inkább megpróbálják elvenni a pasiktól azt, ami az övék, ami megint valami olyasmi, amin kacagnom kell, mert ezt pláne be fogják bukni.

Az oroszlán nem érti a gazella problémáit, akkor sem akarná, ha évszázadok óta puszipajtások lennének és megbeszélhetnék egymással a régi sérelmeiket, mert kettejük közül csak az egyik árthat a másiknak, és az nem a gazella. Felfogja az oroszlán, ha nagyon akarja, csak leszarja. Pedig érdekes dolog ez, hogy a férfiak is félnek a náluk erősebbtől és lázadoznak ellene, gondoljunk csak az összeesküvés-elméletekre arról, hogy egy bizonyos csoport irányítja voltaképpen a világot, és az nekik nem tetszik. Valamiért mégsem akarják megfogadni azt a tanácsot, amit nekünk adnak: hogy törődj bele és értékeld, amid van. A nők mindig tartani fognak a férfiaktól, jogosan, hiszen mint mondtam, ők a csúcsragadozói ennek a bolygónak. A pasik azt mondják, a nők szarok, mert megbízhatatlanok, árulók, erkölcstelenek, önzők. Gondolj a gazellára a konstans félelemérzetével. Gyengébb, és ezt minden porcikájában érzi. Most épp cuki kis macska, ki tudja, meddig lesz az ez az oroszlán. Teljesen biztos vagyok benne, hogy ez nagyon mélyen belénk ivódott, ez nem törlődik ki annyival, hogy a mostani generáció már a lehető legtöbb jogot és szabadságot kapja.

Az okosok azt mondják, hogy ezt az állapotot kéne megtartani valahogy, kértünk és kaptunk eleget, nem kéne ezt elkúrni, márpedig világosan látszik, hogy el fogjuk, nagyon túltoljuk, aminek komoly következményei lesznek. Ezzel teljesen egyetértek. Nőként annál többre, ami van, nem vágyhatunk és nem is érhetünk el. Meg lehet nézni, mi a helyzet a Föld kevésbé szebb tájain, ami egyébként inkább a valóság: a nők állatok. Ahogy az mindig is volt és lesz is, köszönhetően annak, hogy nem bírtunk idejében leállni. A feministák hazudnak maguknak és a többi nőnek, ez az egyenlősdi és az ennek nevében mindenféle (extra) jogkövetelés csak pofátlan hazugságok tömkelegéből épült rinyahalom; opportunista pinák hasznot húznak belőle éppen, mert leszarják, mi lesz a következő generációval, nekik jó legyen, zsíros fizetés, jó pozíciók, kvótával, az elvárások csökkentésével való bejutás oda, ahova nő nem való és még sorolhatnám. Mit gondolnak, mi lesz ebből? Gondolkodnak egyáltalán? Érdekel bárkit, milyen jövő vár így az utódokra? Vannak nekik?

Értem én, hogy jó érzés oroszlánnak képzelni magunkat, csak nem vagyunk azok, nem annak születtünk. Pont. A pasik erre még papírokat is lobogtatnak nagy mosollyal az arcukon, hogy a felmérések szerint a nők egyre boldogtalanabbak, ez is azt bizonyítja, hogy a szabadság, a saját akarat nem nekünk való, minket arra teremtettek, programoztak, tenyésztettek, hogy szolgáljunk, és csak úgy érezhetjük jól magunkat. Én amúgy ebben marhára nem hiszek, mármint hogy ez az egyetlen út a boldogsághoz, csak mivel a világ nem értünk lett kitalálva, mert nem mi találtuk ki, nem is fekszik nekünk sehogy sem. Így sem jó, úgy sem jó. Viszont a férfiak világában igen, a nők csak így lennének a helyükön, amiben talán kis örömüket is lelnék előbb-utóbb, ha megbékélnének a korlátaikkal.

Ebben egyébként nincs férfi-, csak nőhibáztatás van a részemről. Kellett legyen az evolúció és a történelem folyamán (talán nem is egy, hanem számtalan) olyan lehetőség, amikor tehettünk volna magunkért, de ez mindig elmaradt. Szerintem tényleg túl hülyék vagyunk hozzá. Nem lehet mindent annyival kimagyarázni, hogy nem volt rá módunk, mert lehetőség mindig van, ahogy ma meg pláne lenne, mégsem élünk vele, mert nem tudunk. Nem a pasik hibája, hogy állatoknak tekintenek minket, hanem a sajátunk, mert úgy viselkedünk, az állat pedig préda ezen a bolygón.

Szeretném, ha legalább ennyit megértenének a nők most már végre. Le lehet ezt írni szebben is, mint ahogy én tettem, csak nem szükséges. Elmerengek, mi lenne, ha csettintésre egyszer csak mindenki felébredne ebből az álomból, és elgondolkozna azon, hogy valóban kevés; hogy nem mások hibája, nem csakis a saját tehetsége, képességei hiánya okozza azt, hogy csak ott van, ahol, és hogy legalább most az egyszer jól kéne csinálni, ami mindössze annyit jelent, hogy ne baszd már el magadnak és nekem ezt az idilli jelenkort, légy oly kedves!