Belga-magyar: 1-0

Amikor elkezdtem ezt a szakmát, teljesen fel voltam készülve arra, hogy ebben az ember lánya magára marad, fogad maga mellé, akiket fogad vállalkozóként, de gyakorlatilag kiírja magát a társadalomból, mert hát ez így is van. Akik segítségét kikérheted, mind szakmabeliek, ezért nem árt jóban lenni néhány tapasztaltabb kolleginával vagy menedzserrel, mert ha baj van, ők azok, akik értik a nyomorodat és melléd állhatnak.

Ezekről a különféle jogvédő és szexmunkásokat segítő szervezetekről pont annyit tudtam, mint Mariska néni az Eperfa közből, hogy vannak, biztosan végeznek valamiféle áltevékenységet, amire fel támogatókat szereznek, de velük sosem találkozik egy valódi prostituált sem, maximum az a három, akiket körbemutogatnak bizonyítékképpen arra, hogy csinálnak is valamit. Az utolsó gondolatom volna egy ilyen szervezethez fordulni, mert mentálisan valahogy annál nincs rosszabb, amikor azok is leszarják a fejed, akik elvileg belőled élnek.

A véleményem ezekről a segítő civilekről Belgiumban változott meg. Jó pár éve történt, hogy csak úgy olvasgattam az üzeneteket az egyik escort oldalon, ahol akkoriban V. még hirdetést futtatott időnként, amikor felugrott egy chatablak, kapásból ki is akartam nyomni, de olyan fura szöveget nyomott az arc, hogy ő miben segíthetne nekem és hogy beszélgessünk. Nem értettem, hogy mi a franc lehet ez, valami öregúr akar-e rajtam segíteni egy nílusi hajókirándulással esetleg, vagy mi van, szóval visszaírtam neki, hogy mármint miben segítenél? Erre fel bedobott egy linket, ami egy szexmunkásokat segítő alapítvány honlapjára vitt, kifejtette, hogy ő ott önkénteskedik, és az a feladata, hogy felvegye a kapcsolatot a szakmában dolgozókkal. Az ösztönös reakcióm a kétkedésen túl annyi volt, hogy tök jó, de én nem szorulok semmiféle segítségre, úgyhogy szerintem nincs szükségem erre a beszélgetésre. Erre fel kifejtette, hogy mindenki ezt mondja elsőre, megérti és nem fog erőszakoskodni, de szerinte megérné néhány szót váltanunk akkor is, ha úgy érzem, nincs miről. Viccelődtem vele kicsit, hogy nem leszel azért lebaszva, hogy csak úgy cseverészel egy kurvával a világ nagy dolgairól, miközben éppen valami kényszerítettet kéne megmentened? Feltételeztem, ezek a szövetségek csak velük foglalkoznak Belgiumban is, ez után jár a della. Röhögött és mondta, hogy senki sem cseszegeti azért, ha beszélget, hiszen ennyi a feladata, nincs meghatározva, hogy miről, csak hogy ezen az oldalon tegye. Ez persze, gondolom, enyhe túlzás, hogy akármiről társaloghatott, biztos vagyok benne, hogy ez inkább "akármiről a témában", mert ha másra nem, információszerzésre az is jó, de nem kötözködtem tovább. Szóval dumálgattunk kicsit arról, hogy dolgozom meg hogy érzem magam, furcsa volt, de összességében kellemes élmény, végül ajánlotta, hogy ha nem bánom (nem bujkálok), akkor felvehetjük kicsit személyesebben is a kapcsolatot, kérte, hogy akár számkijelzéssel, akár azt eltakarva hívjam fel a honlapjukon megadott telefonszámot vagy adjak egy e-mail címet, és egyeztethetünk egy találkozót egyszer vagy amit akarok. Addigra eléggé meggyőzött abban, hogy hozzájuk érdemes "regisztrálni", azaz bekerülni a rendszerbe, akár csak úgy, hogy egy kamu e-mail címről, amin keresztül már "bizalmasan" érintkezhetünk, sőt konkrét személyek segítségéhez is ragaszkodhatunk. Igazából ez a saját döntésem volt, hogy mennyit adok ki magamból, milyen módon akarom tartani a kapcsolatot, ha akarom egyáltalán. Végül megadtam a valódi keresztnevem, a telefonszámomat és egy e-mail címet, szóval nem mondhatnám, hogy különösebben titkoltam volna a kilétemet, hát kiben bíznék, ha nem bennük? A prostitúció Belgiumban (is) legális tevékenység, gondoltam, így legalább lesz egy "kartonom" náluk, a segítőknél, ami nem biztos, hogy baj, sőt. Szóval ennyiben maradtunk, aztán ezt úgy el is felejtettem, illetve inkább úgy helyes, hogy ott volt a tudatom mélyén, hogy már van egy elérhetőségem, ha tényleg kellenének.

Aztán talán egy év is eltelt vagy több, ki számolja, amikor a semmiből kaptam egy telefonhívást. Bemutatkozott udvariasan az illető, hogy ettől a szervezettől van és beszélgessünk. Megint eljátszottam ezt a "miről?" dolgot, mert ismét úgy éreztem, hogy nincs értelme csevegnünk, aztán a végén teljesen jót dumáltunk vagy fél órán át. Nem ugyanaz az ember volt, akivel annak idején chateltem, hanem egy csaj, de ez nem számított, mert szimpi volt. Aztán ez azóta egyre többször megismétlődött, csak úgy rám csörögtek megkérdezni, hogy vagyok, abszolút értékelem a gesztust, hogy erre költenek és őszintének tűnik az érdeklődés. Legutóbb már szintet léptek, akkor kedvesen személyes találkozóra invitáltak. Most már egy konkrét személyhez tartozom, aki nem csak önkéntesként dolgozik, már beírattam magamhoz a dokim nevét, és kaptam tőlük szeretetcsomagot is, pár hasznos holmit, főleg szponzorcuccokat, de hát ingyé van, azt meg nem utasítjuk vissza.

Összefoglalva: ők csinálnak valamit. Lehet, hogy esetemben ez nem több puszta érdeklődésnél, alap kapcsolattartásnál, de időről időre időt szánnak rám annak ellenére, hogy nem vagyok problémás és még sosem kértem tőlük segítséget. Úgy találom, hogy dolgoznak tisztességgel, próbálnak minél több embert elérni, és ez egy tök jó és szép dolog.

Ellenben a magyarok! Szóval van ez a bizonyos egyesület, időnként olvasgatom a honlapjukat, látom, hogy tartanak előadásokat, írnak könyveket, egy celebfeminista (feminista celeb?) pörög rajta és mutogatja magát táblácskákkal a kezében, harci pózban, fent van pár szomi sztori rendőrségi ügyekről, rossz bánásmódról stb. Valami mutatóba'. Amikor már a fejemben volt, hogy blogolnom kéne, jött az ötlet, hogy írok nekik, felvezetem, hogy mi a célom, hátha kapok némi információt arról, esetleg mire kellene vigyáznom, miről szabad írni, miről nem, mennyire legyek óvatos. Hamar, talán mindössze húsz percen belül kaptam egy iszonyú rövidke kis választ az egyik kulcsemberüktől, amiben annyi állt, hogy senki sem basztathat amiatt, hogy blogolok (ez azért nem volt egy kielégítő válasz a kérdéseimre), és hogy akár ők is megoszthatják az írásaimat. Erre fel már valamivel hosszabb levelet fogalmaztam meg, említve kicsit a feminizmust is, valami olyasmit, hogy kár, hogy ennyire megosztottak a prostitúcióval kapcsolatban és nem képviselnek egységes véleményt, meg hogy én magam próbálom egy ideje kicsit "közelebb hozni" az emberekhez a szakmát különböző online felületeken, és ilyenek. Szóval ahogy a belgáknál már megszoktam: beszélgessünk. A válasz egy mondat volt, kb. annyiból állt, hogy nagyon érdekes, amit írok, és erre majd bővebben reagálni fog. Azóta sem hallottam felőle, lerázott a picsába ennyivel.

A tapasztalataim tehát ezek, mindenki vonja le szépen a megfelelő következtetést arról, ki és hogy végzi a munkáját amellett, hogy felveszi az állami támogatást és zsebre rakja azt a bizonyos adó 1%-ot és egyéb pénzösszegeket, amikkel naiv lelkek segítik őket. Remélem, a valóban rászorulóknak azért több figyelem jut ennél.