Madame X

Örülnünk kéne, hogy végre megjelent Madonna 14. stúdióalbuma, ami általában egy komoly popzenei esemény annak ellenére is, hogy a róluk származó dalok hosszú évek óta nem tudják megmászni a slágerlistákat. Maga a teljes mű kerek egészként továbbra is várt és kelendő.

Ami mindig erős és dicsérendő, az látványvilágba és a promócióba ölt eszméletlen energiája a művésznőnek. Pontosan tudja, milyen tulajdonságokkal akarja felruházni az alkotásait, egy komplett, vizuálisan is kielégítő korszakban gondolkozik, nem véletlenül baszta a Holdig az ideg annyira a múltkor, amikor egy izraeli hekker keresztül húzta a számításait és feltette jóval a megjelenése előtt az összes Rebel Heart c. lemez demóit és reklámfotóit a netre.

Ez alkalommal óvatosabb volt, így minden tervei szerint alakulhatott. Elsőként kaptunk néhány tökéletesen kivitelezett rövidfilmet a közösségi médiáján keresztül, melyekben felépítette az alteregóját.

"Madame X is a secret agent. Traveling around the world. Changing identities. Fighting for freedom. Bringing light to dark places. She is a dancer. A professor. A head of state. A housekeeper. An equestrian. A prisoner. A student. A mother. A child. A teacher. A nun. A singer. A saint. A whore. A spy in the house of love.

I am Madame X."

Abba most ne menjünk bele, hogy karakter által viselt (kalózokéra emlékeztető) szemfedő, rajta az óriási X-szel mennyire röhejes és szerintem kényelmetlen viselet lehet, mert nem ez a lényeg. Madonna nem csak egy újabb albumot rakott le elénk, hanem alkotott hozzá egy fiktív személyiséget, előadót, ami egyben magyarázza is, miért mixelt ennyi stílust egymásba a korongon. Korábbi interjúiból tudomást szerezhettünk már a tervéről, miszerint a portugál és afrikai dallamok fogják meghatározni új zenei korszakát, amiből én inkább csak annyit hallok, hogy oké, ráült a latin pop trendre, ami most nagyon pörög. Madonna megújulásának a titka, hogy minden nagylemezén kiszúrhatsz egy előzőtől eltérő zenei stílust, irányvonalat, pár példa: a Ray of Light minimáltechno, az American Life folktronica, a Confessions On A Dance Floor eurodance, a Rebel Heart house, erre pedig akkor azt mondhatjuk, hogy latin pop és trap keveréke. Ami persze nem igaz minden egyes zeneszámra az albumon, szerencsére nem távolodott el teljesen az dance-től, "nyomokban tartalmazza".

Én a power popot és az uptempo dance trackeket szeretem, de tudok élvezni egy jól összerakott, húzós bridge-dzsel vagy refrénnel rendelkező, elgondolkodtató elektro-balladát is (Joan of Arc says hi). Legyen jól felépítve, kövesse a dalírás alapszabályait: a refrén az első percben hangozzon el, épüljön fel a (modern) klasszikus módon: versszak, átvezetés, refrén, az utolsó (lehetőleg dupla) előtt egy kiállás (de ne rap, mint a Rebel Hearton!). A mostani popzenei trend nem nekem kedvez, a piacot a közepes tempójú, monoton hangzású számok uralják. A Madame X-en pörgős, táncparkettre hívó nótákat nem nagyon fogsz találni, a latin számok ahhoz nem elég slágeresek, a dalok többsége pedig inkább bizarr, túlgondolt, az az örömteli egyszerűség, ami sikerre vitte például a Confessionst, sehol sincs, ahogy a Ray of Light spirituális, önmarcangoló, kísérletező zsenialitása is a múlté. Néha meglep, de sajnos túl ritkán. Az ageismre panaszkodás és a politika nagyon nem kéne bele.

Mivel jót szeretnék neki, tisztelem a munkásságát, megpróbálom a Madame X erősségeit kiemelni. Még friss az élmény, és ez úgy szokott lenni, hogy vannak dalok, melyeknek "érniük" kell, úgyhogy a véleményem csak pillanatnyi, sokat fog még változni a jövőben.

A vizuált és a promóciót már említettem, az ügyes húzás volt. A Medellínt én rettenetesen gyengének éreztem és egyáltalán nem vagyok vele megelégedve, de csak emiatt nem merném kijelenteni, hogy az a dal egy szar, mert tudom, hogy én állok hadilábon a latin poppal. Viszont azon kaptam magam a megjelenését követően, hogy mindössze egy-két hallgatás után elkezdett belemászni a fejembe, dúdolgattam magamban a kocsiban, hogy "ven conmigo, let's take a trip", először nem is ismertem fel, honnan szedtem ezt a dallamot és szöveget, aztán lassan leesett. Ugyanígy a Crave-vel, ami elsőre szintén nem hagyott nyomot bennem, ám a "'cause you're the one I crave, my cravings get dangerous" kezdetű refrén betapadt. Viszont ez még kevés, mindenkivel megesik, hogy olyan szövegek, dallamok jutnak eszébe folyamatosan, amiktől inkább megszabadulni próbálna, szóval nem bók. (A Despacito volt számomra ilyen legutóbb, rühelltem, mégis állandóan szólt a fejemben.)

Keresem azokat a zenéket, amiket lelkesen újra és újra meghallgatnék, nem csak udvariasságból. A Madame X-en elsőre nem találtam ilyet, de erőltetem egy ideje, és alakulgat a dolog. Vicces, hogy épp az egyik bónusz track tetszett meg a legjobban, a Back That Up To The Beat, ami egyébként egy Rebel Heart-reject, még 2014-ben készült el a demója, ki is szivárgott annak idején. Végre egy uptempo, power pop, kellően agresszív, csak úgy dübörög a basszus! Igazi stíluskeverék: trap, eurodance, r&b. Szeretem az ilyesmit, ha érzéssel mixelik (köszi, Pharrell!). Táncolható, végre! A refrén repetitív, ami egy idegesítő trendje az elmúlt éveknek, de nagyon jó a zenei alap, úgyhogy nem arra kell koncentrálni. Miért nem tartalmazza ezt a számot az album standard változata? Érthetetlen.

A Batuka hasonló okokból tetszik, illetve kihallani belőle a portugál dallamokat, népzenei sajátosságokat, szóval erről beszélt annyit, ezt vette fel azzal a bizonyos énekkarral. Tetszetős. Viszont ebben is zavar a politizálás ("I was up all night, I said a little prayer, get that old man, put him in jail where he can't stop/hurt us"). Trump, értjük.

Az I Rise kellemesen dallamos elektronikus ballada, az egyszerűsége a nagyszerűsége, ahogy mondani szokás. Ha a szövegét is vizsgáljuk, hamar rájövünk, hogy a fegyverviselés szigorításáért áll ki a művésznő, a floridai Parkland középiskolájában történt lövöldözés inspirálta, mely 17 emberi életet követelt. A dalt az egyik túlélő, Emma Gonzalez szavai nyitják: "us kids don't know what we're talking about, that we're too young to understand how the government works, we call B.S."

A God Control viszont egyre jobban tetszik a furcsasága miatt, egy újabb kormánykritikus, fegyverellenes nótáról van szó ("get the kids ready, take them to school, everybody knows they don't have a chance to get a decent job, to have a normal life'). Lassan, drámaian, kóruskísérettel kezd, majd hirtelen pisztolydördüléseket hallhatsz, Madonna pedig arra figyelmeztet, hogy ébredj fel. Ezt követően egy óriási, a késő '70-es évek diszkójára emlékeztető buliba csap át, teljesen szürreális.

Erről beszéltem, mikor azt kritizáltam, hogy végigpolitizálja az album felét, én nem szeretem az ilyesmit. A felsoroltakon kívül a Dark Ballet például feminista, a Killers Who Are Partyingban pedig a kisebbségek mellett áll ki.
Sajnos, jó ideje a popsztárok úgy érzik, hogy folyton kampányolniuk kell valami mellett vagy ellen, Madonna és a nagy szája pedig nem lehet kivétel, sosem volt, csak korábbi korszakaiban ezt ennél jóval visszafogottabban csinálta. Igen, szerintem még az American Life idején is, amikor rühellte Busht és tiltakozott az iraki háború ellen.  Nem angol anyanyelvűként könnyebb dolgom van, hiszen ha akarom, nem figyelek a szövegre, nem fordítom le magamban, ki tudom zárni.

Egyelőre nehéz volna állást foglalnom arról, jó album-e a Madame X. Az MDNA-nél biztosan, de az nem eredmény. Mindenképpen merésznek tartom, aztán hogy kiállja-e az idő próbáját, arról nem vagyok meggyőződve. Rajongóként örülök annak, hogy még ha nehezen is, de végül találtam olyan számokat az albumon, amiket legalább már tízszer meghallgattam. Ez kéne legyen a cél, nem hogy meggyőzzön arról, hogy Trump tényleg egy geci.